Egyre több asszonyt ismerhetek meg ebben a munkában. Olyan anyákat is, akik állami gondozásban nőttek fel. Van, aki tűzbe menne a gyermekiért. De több van, aki másképp áll hozzájuk.
Szeretik őket, persze, nem ez a gond. Hanem a lemondás. Hogy egy pillanat alatt képesek lemondani róluk. Hivatkoznak megoldhatatlan helyzetekre, pénztelenségre, nyomorra, szófogadatlanságra, bármire. Van, akiben a családi pótléktól való függés felülkerekedik, és maga mellett tartja őket. De van, akinél ez sem érv.
Az asszonytól régen kiemelték a lányt. Szökésben van, szeptember óta, egyszer visszavitték a rendőrök, kétszer maga is visszament, de nem sokáig marad az otthonban. Van, amikor egy fél napig, máskor egy-két éjszakát is. Kóborol egy fiúval, aki nagykorúsága miatt már kikerült a rendszerből. Hetente megfordul nálam, telefonon többször is bejelentkezik. Már nem bírtam nézni, olyan elhanyagolttá vált. Ruhája koszos, szakadt volt, sokat fogyott is, a hideg ellen nem véd a rövid derekú farmerkabát, mindig megfázva, összefagyva jött be. A szobában már nem szívesen maradt meg senki, ha bejött. Vettünk hát új ruhát, zoknit, bugyit, nadrágot, pulcsit, lecseréltünk mindent, és kapott egy meleg kabátot is.
Az anyjával találkoztam másnap. Újságolom, hogy volt bent nálam a lány, felöltöztettük szépen. –Engem nem érdekel – mondja. Öltöztesse fel az állam. Hisz állami gondozott. Nem az én felelősségem, ha szökik. Én nem kapok utána pénzt. Örüljön, hogy befogadom éjszakára, ha hazajön.
Mintha nem is a saját gyerekéről beszélne. – Akkor is, csak a magáé – mondom neki. Ránt egyet a vállán.
A másiknál most kaptunk pár hét haladékot, hogy találjunk más faluban albérletet. Az asszonynak, a három gyereknek, akik közül egy, a legnagyobb lány, 14 évesen a hatodik hónapban van. Nehéz helyzet után ez az albérlet annak az ára, hogy a családban maradhassanak a gyerekek. Egyet, aki beteg, átmenetileg egészségügyi gyermekotthonban helyeztek el, amíg a helyzet normalizálódik. De nem megy. Pedig mi is próbáltuk. A hatodik faluban sem kap albérletet. Cigánynak nincs. Ha van is, nem ennek a családnak. Kit a hírhedt apa neve, kit az állapotos lány rémiszt el. Egy albérlet biztosnak tűnt, segítettünk, ahogy ígértük, odaadtuk az árát, leelőlegezték, vagy nem, ki tudja, de a pénz már odavan, albérlet meg sehol.
A gyámhivatal türelme fogy. Szeretné lezárni az ügyet. Naponta hívom az asszonyt, kérdezve, keresett e már házat, helyet. Biztatom, hogy iparkodni kellene, hisz az idő fogy, a gyerekeket meg elviszik. – Akkor vigyék – mondja. Én már nem tudok mit csinálni. Azt gondoltam, a bútort, amit maguk adtak, visszaadom, a többit meg elosztogatom, és elmegyek…- És a gyerekek? –szakítom félbe. – Jobb lesz nekik ott. Én már nem bírok semmit tenni. – hajtogatja tovább. Naponta verek bele újra lelket, hogy küzdjön a gyerekiért, de tudom, érzem, öt percig tart csupán, nem akar már harcolni értük. Hiányzik belőle valami.
A harmadik fiatal még, nemrég lett nagykorú. Még előtte szülte a kicsit. Szökésben volt, a kórházból vitték a szülés után az anyaotthonba. Aztán otthagyta a babát. Azt mondja, néha meglátogatja. Úgy hallom, most megint terhes.
Folytathatnám a sort.
Igazából nem hibáztatom őket. Tudom, ők sosem érezték, milyen apró gyermekként odasimulni ahhoz, akinek a szíve dobbanását már belül is ismerték. Hogy milyen az, amikor biztatásukra az első lépésekkel elindulhatnak. Oda, hozzá. Az anyához. Nem élték meg azt az érzelmi biztonságot, amiből az ember felépítheti magát. Mert ezt az állami gondoskodás nem tudja megadni.
Ám felnőtt nőként újratermelik magukat, újabb és újabb gyermekeket adva az államnak, akikben ugyanúgy nem tud kialakulni az anyaság felelőssége és érzése. Ördögi kör, amiből nem lehet kitörni.
Nekem csak egy tapasztalati képem van. Nem tudom, van e kutatás, utánkövetés arra, hányan tudnak állami gondozottként megfelelő anyaként működni, felelősen gondoskodni a gyerekeikről. De akikkel én találkozom, azok között nem ez a jellemző. Szomorú sorsok ezek. És az ember tehetetlen.
