A fiúval sok a gondja az általános iskolának. Mondjuk úgy, hogy nem bírnak vele. Agresszív, nem tanul, a felnőttekkel pimasz. Ápolatlan. Kezelhetetlen.
Az iskolában ennyi látszik. Rövid kis életét megismerve az ember megérti: nem lehet más. Az asszony, aki szülte, ideggyógyászati kezelés alatt áll, hosszú kórházi kezelésekkel tarkítva. Az apja otthagyta őket Pesten, csak a kicsit hozta el, ő a testvérével a nagyszülőkhöz került. Nélkülözésben élt, a nevelés leginkább a gyerekek “legyógyszerezését” jelentette. Az apa sokat küzdött, hogy hozzá kerüljön a két fiú, még, ha tudta is, hogy agresszívak, folyamatosan kiemelt figyelmet kell rájuk fordítania. Végül aztán idekerültek, a kis faluba, az apjukhoz, ahol már volt egy másik asszony, aki fiatal még, nagyon, de már van kistesó, nem is egy, hanem már három, így lesz hát hat gyerek.
De rengeteg a gond. Sok a gyerek, a pénz kevés, a fiatalasszony megbolondul néha, pár napra összeáll mással, hagyja a kicsiket, úgy kell visszahozni. Cirkuszok, állandóan, az asszony nem anyaként él, kifesti magát, hangfal kell neki, számítógép, internet, sminkkészlet, parfüm, elvágyódik, nem élt még, mondja, vonzza az ismeretlen, a könnyű pénz lehetősége, nem lehet vele bírni.
A gyerekek meg csak úgy, vannak. Nőnek. Bele a nyomorba. Nem tanulnak. Otthon az apa próbálja fogni őket, szigorral, de nem következetesen. Néha büntet, máskor cigivel kínál. A gyógyszereket nem szedik rendesen, néha napokig semmit, aztán egyszerre be mindet…És gond is mindig van velük, eddigi kis életükre rárakódott az állandó félelem, nélkülözés, próbálnak örömöt lelni abban, amiben bírnak, cigarettában, balhézásban, verekedésben. Lassan mindenki utálja őket az iskolában, és ők is utálnak mindenkit, tanárt és gyereket, tanórát és szünetet, mindent. Félévkor háromból bukik, a többiből kettes, bár a nyelvtan négyes és a biológia hármas mutatja, nem a képességeivel lehet gond. Talán csak másképp kellene vele bánni.
Véletlenül vagyok az általános iskola épületében. Megyek az iroda felé, közben kiabálást hallok. Megállok. A tanár nem lát. Nem arccal van felém, és a dühtől amúgy sem lát. Nekinyomja a falnak a fiút, és ordítja öt centiről az arcába: – Te szarházi! Ha még egyszer ezt csinálod, agyonütlek!! Megértetted?!
A fiú nem szól. Félrefordítja az arcát. Tőle ordíthat. Csak ne üsse meg. Neki ennyi elég.
Másnap órám van vele. Melléülök. Ápolatlan, rossz szagú. Nagy, kinyúlt nyakú pulcsija lecsúszik a vállán. Még látszanak a nemrég kikezelt ótvar nyomai. Érdeklődöm a tegnap látottakról. Megvonja a vállát. – Rossz voltam. -mondja szenvtelenül.
Aztán belefeledkezik a rajzába. Egész órán szó nélkül rajzol. Egy lakomát. Az asztalnál királyi pár ül, a gyerek az apja ölében, előttük terített asztal, mindenféle finomsággal. Mögöttük hatalmas címer, függönyök….máshogy oldja meg a feladatot, mint a többi…nem is értem, honnan hív elő effélét. Az arca munka közben nem árul el semmit. Nem mosolyog, és nem örül. Akkor sem, mikor megdicsérem. Lesüti a szemét, elfordul. Aztán köszön, és elmegy.
Utánanézek a folyosón….. Mi lesz vele? Rá, és sok ezer társára nyilván óriási hatással lesz a most tervezett tantárgy, amikor már általános iskolában kezdik majd tanulni a karrierépítést.
Lehet, be kellene vezetni egy másikat is: – Hogyan éljük túl a gyerekkorunkat?-címmel. Persze ehhez végre szembe kellene nézni a valósággal. Mert ma a gyerekek-fiatalok egy jelentős csoportjában nemcsak a karrier, hanem az élet alapvető feltételei is hiányoznak. És e nélkül talán a karrier is nehezen megy. Még, ha állítólag, amint hallom a döntéshozóktól, a lehetőség mindenkinek adott a tanulásra.
