Nem tudom, mit hoz a 2012-es esztendő. Biztosan nem lesz könnyű. Nagyon féltem azt az 1 millió embert, aki a létminimum alatt él. És azt hiszem, másokat is.
Azt már régóta érzem, hogy nehezen elviselhető különbség alakul ki társadalmi csoportok között. Emlékszem, egyszer egy konferencián egy zenetanárnő felcsattant, amikor a mélyszegénységben élő gyerekek esélytelenségéről beszéltem, hogy kit érdekel ez.
Akkor csendesen csak annyit mondtam, lehet azt hinni egy városi, középosztálybeli, vagy attól feljebb levő család gyerekeit fuvolára és
szolfézsra tanítva, hogy rendben van, ha onnan alig 40 km-re ugyanekkor
gyereket mar meg egy patkány egy komfort nélküli házban. Lehet azt hinni, hogy ilyen az élet, ez túl távoli, legyen ez az ő gondjuk, ők a hibásak érte, és aki közvetlenül nem érzékeli, azt nem is kell, hogy érdekelje a dolog.
De azt is mondtam, hogy aki azt hiszi, ez így sokáig maradhat, az téved. Mert nem lehet elzárni a problémát. Mert az nem marad ott. Előbb-utóbb megoldást keresnek rá az elszenvedői. És akkor aztán nézhetünk.
A helyzet 2011-ben sokat romlott. Utálom, ha amit érzek, bekövetkezni látszik.
És látom, hogy baj lesz. Mert érzem, hogy ezeknek az embereknek a tűrőképessége már nem feszíthető tovább. Előre láttam azt is, ahogy az „egy családból csak egy kaphat szociális járadékot” dolog bevezetése, vagy a közmunkaprogramok szűkítése a települések vezetői ellen fordították őket. Mert ők nem tudják, nem látják, nincs ismeretük róla, hogy az ÖNHIKI-s falvaknak nulla a mozgástere. Hogy nem a polgármesterek döntése a lehetőségek beszűkülése. Ők onnan kapják a pénzt, hát ott kérik. Attól, aki ott van.
Már akkor voltak jelek, amit nem lehetett nem észrevenni.
Persze fura ez is. A polgármesterek helyzete. Nézem most pl. a listát a megyei lapban. Melyik település, mennyi kiegészítő támogatást kapott. A lista számomra érthetetlen, bár biztosan indokolható. Látom pl., hogy szociális célú tűzifavásárláshoz kapcsolódó támogatást kap az a település, ahol az e területen jelentkező gondok nem említhetők egy lapon a megye más falvaival. Tucatszám vannak olyanok, akik sokkal, de sokkal nehezebb helyzetben vannak. De nyilván van lobbi, és a külső szemlélő számára az jön át, hogy inkább a politikai pozíció, és nem a szociális rászorultság volt a döntő érv.
Tegnap az egyik faluban történt valami, amitől még inkább rossz előérzetem van.
A családok, ott, ahol szinte mindenki a létminimum alatt él, előleget akartak
kérni, 3000 Ft-ot. A polgármester, abbéli reményében, hogy megjön a pénz a
számlájukra, halvány ígéretet tett, hogy a két ünnep közt kiadja. Amit a
rászorulók készpénznek vettek. De nem tudta betartani. Mert a számlájukon nem volt elég pénz.
Reggel tömegesen a hivatal elé mentek. És kérték. Nehezen tartható volt a helyzet. Az indokot, hogy nincs, nem értették. Csak, hogy nem adják ki. Azt a keveset sem. Felelőst kerestek, indulatosan. Tele vélt, vagy valós sérelmekkel.
Végül a hivatalból a rendőrséget hívták. A rendőrök próbálták hazaküldeni a hangadókat. Morogva, de mindenki hazament.
Most még igen. Még hazamentek. De tudom, jövőre, amikor még nehezebb lesz a helyzetük, nem fognak. Mert egy éve a tűrőképesség határán vannak. Munka nincs, semmi sincs, az árak emelkednek, élni meg kell valamiből. Kell enni, fűteni, a villanytartozás, ahol még nem vágták le az órákat, majd’ minden házban tetemes, rég nincs már gyógyszerre sem pénz. Gond az élelem, a cipő, az iskolaszer, a tablókép ára. Minden.
És ez nem egy agresszív, kezelhetetlen csőcselék indulata volt. Nem is a szakmaiság mentén szót emelő értelmiségieké, akik tüntetésekkel próbálják a fővárosban észérvek mentén a hangjukat hallatni. Azt hiszem ez sokkal veszélyesebb. Mert ez az elkeseredett embereké, akiknek elege van. Akiknek nincsenek lehetőségeik. És azoktól várják a választ a kérdéseikre, a segítséget, akik ott a faluban a döntéshozókat képviselik. A polgármesterektől. A hivataloktól. Vajon ennek a felelősségét látják azok, akik a törvényeket hozzák?
Most még páran emeltek szót. De már sokan mentek velük, sokan álltak mellettük.
Nem tudom, mi lesz 2012-ben. Azt hiszem, már nem csak őket féltem.
