Régen azt hittem, ha az iskolában tartunk karácsonyt, elég. Hogy pedagógusként ezzel mindent megtettünk.
Éneklünk, verselünk, feldíszítünk egy fát, és kész. Sokan ma is ezt hiszik. És nem gondolnak bele, hogy valakinek ennyi jut. Hogy van család, ahol nincs karácsonyfa. Nincs ajándék. És ünnepi vacsora sem. És arra sem gondolnak, hogy az ünnepségnek is lehet üzenete.
Harmadik éve tartjuk a falukarácsonyt a kis faluban. Azoknak a gyermekes családoknak, akiknek nem jut az ünnepre.
Az első rémes volt. Kiabálás, verekedés, követelőzés. Összehasonlítás, kinek, mi volt a csomagjában, aki nem kapott, annak a fenyegetőzése. Sírás, egymás meglopása.
Emlékszem, amikor elvonultak, csatatér maradt. Ott álltunk, többszörösen megátkozva, bokáig a szemétben, a szétdobált csomagolópapírban, a kiszakadt csőtésztákban és torkig voltunk. Semmi, de semmi nem emlékeztetett a karácsonyra. Nos, ez volt az első.
Aztán kezdett alakulni. Nagyon lassan. Soká értették meg, mit akarunk. És miért úgy, ahogy.
Most sem volt még tökéletes. Bár fura mód most nem velük volt gondom.
Kértem az iskolát, és az óvodát is, tartsuk együtt a karácsonyi ünnepséget. Mint korábban. Hogy mutassuk feléjük, a falu felé, hogy a többségi értékrendszert képviselő intézményhálózat egyet akar. Egyformán, összefogva. Időben kérdeztem, ki, mikor szeretné tartani a karácsonyi ünnepséget.
Az iskola megtartotta előző héten. Mi az utolsó hétre terveztük. Nem sikerült egyeztetni. Bár közölték az időpontot. Mi még akkorra nem kaptuk meg a gyerekeknek szánt ajándékokat. De ők az általunk tervezett napra már befejezték a munkát. Az utolsó tanítási napon kettőkor mindenki hazament. Nekik ez már nem fért be. Nem értették meg, megérte volna rádobni még azt a két órát, mert ott, velünk együtt, más lett volna az iskola üzenete is. És a hatása is, a későbbiekben.
Az óvodát is kérdeztem. Időben. Még nem tudják, mondták. Aztán nem is szóltak, megtartották, amikor akarták. Nélkülünk. Üzenve ezzel a falunak: nem együtt, nem közösködve. Nem partnerként. Külön.
Kár, hogy nem értik. Hogy velünk az ő hatásuk erősödne. Mert mi már partnerré tudtuk tenni valamennyire a családokat. Tálcán kínálom a pozitív hatást, de nekik nem kell. Most, majd az új köznevelési törvény tükrében, meg pláne nem. Más világ jön. Nem a hátrányos helyzetűeké. És nem a szociálisan érzékenyeké. Aki meg akar majd felelni, az megkapja az eszközöket, szegregálhat, büntethet. Nem kell majd görcsölni pozitív hatásokkal.
Maradtunk hát a karácsonyi ünnepségre egyedül a családokkal. Ami nagyon jól sikerült.
Két cigány édesanya műsort készített a gyerekekkel. Ügyesen összeválogatták amit a gyerekek az óvodában, iskolában tanultak, párban, vagy egyedül mondták el a verseket. A terem tele volt. Mindenki figyelmesen hallgatta. És megtapsolta. Aztán közösen énekeltünk. Utána bemutatták a legújabb táncukat, amiben hihetetlen virtuózan hozták azt, amit nem az iskola ad, hanem az otthon, a hagyományok, és az azokat megtartani akarás.
Fa is volt, papírdíszekkel. A színpad szélén kis mécseseket gyújtottunk. Aztán kiosztottuk a csomagokat.
Támogatóink jóvoltából sokat tudtunk adni: előző nap tűzifát, délelőtt használt és új ruhát, mosószert. Most, az ünnepségen a családok tartós élelmiszercsomagot, és a gyerekek névre szóló csomagocskát kaptak, játékokkal. Az ösztöndíjasaink külön könyvjutalmat is.
Ebben a karácsonyban benne volt a velük való munka értelme. A változás érzékelhető volt mindannyiunk számára.
Szép volt. Örömteli. Odaforduló. Szeretettel teli. Talán nem olyan még, amilyennek a többségi társadalom elvár egy karácsonyi ünnepséget, de nekünk tele volt olyan értékkel, amit eddig nem tapasztaltunk meg.
Köszönet minden támogatónak, adományozónak, cégnek, odaforduló embernek, akik fontosnak tartják a munkát, amit végzünk. Köszönet azoknak, akik hisznek a változás lehetőségében, a gyerekekben.
Boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek!
