Sokszor lenne jobb megoldás. Egyszerűbb, költségkímélőbb, emberibb. Mégsem így történik. Mert akik a döntéseket meghozzák, nem gondolnak bele a helyzetükbe.
Aki döntést hoz, bármiről, elsősorban a saját szempontjait nézi. Hogy nekik, az ügyeket elintézőknek legyen a legmegfelelőbb, leggyorsabb, leghatékonyabb. Ezzel aztán néha megoldhatatlan helyzet elé állítja őket. Legtöbbjük pedig megpróbál megfelelni nekik. Mert tudják, nekik nem érdemes ujjat húzni
senkivel.
A fiatal, bájos arcú nőnek és párjának három gyermeke van. Három kislány. Amikor legutóbb mentem hozzájuk, a szokásos rend fogadott. Felseperve, elpakolva minden, bár ez a „minden” itt nem túl tágan értelmezendő. Már vártak, a hír megelőzött, hisz az utolsó a házuk az utcában. A földes padló hypós vízzel fellocsolva. Erős a szaga, mindent elnyom.
Gondoltam, hogy oka van. Sejtem is, mi: a patkányok. Már legutóbb is gond volt. Az első helyiségbe már bejönnek. Sok helyen lyukak a fal tövén, a sarokban, a küszöb alatt. Meséli, reggelente, mikor a szobából kijönnek, akkor rebbennek szét. Nem bírnak velük. Már mindent próbáltak, betömik a lyukat, de egyetlen éjszaka fúrnak mellette másikat. A kutya, kint, az ajtó mellett néha elkap egyet. Kérdezem, a méreg használt e, amit korábban vittünk. – Megették, de ugyanúgy jönnek. – mondja.
Tanakodunk, mit kellene tenni. – Nagyon félek, – mondja az asszonyka – tudja, a kicsi még „cicizik”… és azt mondják itt az utcában, a patkány a tejre megy…lehet, azért van itt ennyi, mert érzik? Lehet, hogy megmarják majd a mellem?
Látom a riadalmat az arcán. Próbálom megnyugtatni, hogy biztosan nem azért van itt ennyi, mert érzik. És a szobába nem mennek majd be. (Bár, ahogy az ablak alatt a falba rágott lyukat nézem, ez csak idő kérdése.)
– Nem merek szólni senkinek. Ha megtudja a hivatal, elvihetik a gyerekeket tőlem. Hogy nem megfelelőek a körülmények. Csak maguknak merek szólni..- mondja.
És nekünk szól a következő héten is. Amikor az egyik lányka megfázik. Gyógyszer kell neki, de már a hónap második felében vagyunk. Nincs már pénz. Nem bírják kiváltani. Segítünk. De a gyerek nem javul. Be kell hozni a kórházba. Már a buszjegyre sincs pénz. Újra ránk szorul. Mert fél, hogy mi lesz a gyerekkel, ha nem megy. De talán még jobban attól, hogy baj lesz, ha nem viszi. Azt mondják majd rá, nem gondoskodik róla megfelelően.
A kislányt nem fektetik be. Ennek örülünk. De naponta be kell hoznia injekcióra. Nem tudja, mi legyen. Nincs, aki segítsen. Naponta egy ezres a buszjegy. Kérdezem, miért nem mondta, hogy van a faluban orvos. Minden nap. És miért nem kérdezte meg, hogy nem adhatná e be ő az injekciót. Akkor a falu végéről, az utolsó házból csak a rendelőig kellene naponta felvinni a megfázott gyereket, nem tovább.
Nem merte megkérdezni. Azt teszi, amit mondanak. Fél tőlük. Mert ők a tanultak, és náluk van a hatalom is.
Aki meg mondja, nem gondol bele, hogy lehet, olyat kér, ami nem teljesíthető. Talán nem is logikus, a beteg gyerek szempontjából, bár lehet, orvosilag indokolt.
Bár, a másiknál sem volt az. Csak az az asszony nagyobb szájú. Ő nem fél. A gyermeke nekiesett a kályhának. Gyakori baleset ilyenkor, télen. Ott a kályha, amit fűtenek rendesen, és túl sok a gyerek körülötte. Pláne mosdáskor
veszélyes. Van, akinél maradandó sebet okozott a kezén, arcán. Szerencsére itt
nem. „Csak” tenyérnyi helyen égett meg. – Kötözésre kell vinni, naponta.- ez
volt az utasítás. Az asszony tudta, nem lesz rá pénze. Megkérdezte hát, nem lehetne e 25 km-rel közelebb, a háziorvosnál. – De igen, ott is lehet. – hangzott a válasz. Ennyi volt.
Mert ő merte megkérdezni. Emez nem meri. Mert azt mondták neki, mert úgy tudja, ha ellentmond, és nem úgy teszi, ahogy kérik, elvehetik a gyerekeit. Az óvodából is üzenték, hogy jobb és több ruha kellene. Mert így úgy látják, nem gondoskodik megfelelően róluk.
Furcsa, ahogy a hivatalosan a segítésre létrehozott szolgáltatásoktól félnek. És nem ők az egyetlenek. Nem mernek segítséget kérni, szólni, hogy nem tudják teljesíteni, nem tudnak megbirkózni helyzetekkel. Valahogy át kellene gondolni ezt is. Mert igen, van, akit csak fenyegetéssel lehet rávenni valamire. De nem mindenkit. Meggyőződésem, hogy a többséget nem. Az emberi hang, a megértés, a megértetés, az ügyfélnek legmegfelelőbb megoldásmegkeresése célravezetőbb. Persze, ehhez ügyfélként kellene kezelni őket.
De ezt ma még csak a bankok alkalmazzák a kölcsönfelvételkor.
