247. Szomorúszemű

247. Szomorúszemű

247. Szomorúszemű

Ahogy beértem a suliba, rögtön jött a visszahívós sms. A valószerűtlenül kicsi és sovány asszony jelentkezett a vonal végén. Hangja szenvtelen volt. Tényszerű.

Mindig ilyen. Sosem láttam kiabálni, könyörögni, nevetni és sírni sem. A tekintete állandósult szomorúságot tükröz. Két éve, mikor a családdal foglalkozni kezdtünk, a faluban sok azonos vezetéknevű közül egy kollégám így különböztette meg a többitől: a „szomorúszemű”.

Aztán rajtamaradt. Ma is így emlegetjük. Nincs könnyű élete. A férjéről gyakran terjeszt az utca olyan pletykát, hogy játékgépezik. Hogy néha az egész családi pótlék odalesz. Nem tudom. Ezeknek a pletykáknak nem mindig van igazságtartalma. Sokszor az irigység gerjeszti, hogy ne őket segítsük, hanem azt, aki bevádolja őket.

Tény, hogy még sosem kaptam azon a családot, hogy veszekednének, vagy alkoholnak se láttam sosem nyomát. Pedig azokban a családokban, ahol a játékgép iránti szenvedély felüti a fejét, ott gyakori az ilyesmi. Ezt nem láttam. De mérhetetlen nagy szegénységet igen.

A házban rend van, mindig. Szinte csak ez van. Kevés a bútor. Mindig gondolkodom, hogyan főzhet, moshat. Sosincs szétdobált ruha, mosatlan edény. Edény is alig. Játék sem. Semmi.

Szóval, a telefonbeszélgetés: – Nórika néném (csak ő szólít így) , nem tudna segíteni, mert most viszem a gyereket a fülészetre, és ha írnak fel gyógyszert, ki tudna segíteni? Mert nem tudom kiváltani…. – Jöjjön be, ha végeztek – mondom. – És nem tudna egy kis ennivalót adni a gyerekeknek az útra? – Milyen útra?- kérdezem. (Az utazásuk nem nagy idő…) – Csak annyi pénzem van, hogy a jegyet megvegyem. – mondja, és hallgat.

Úgy két óra múlva megjönnek. Az asszony, ölében a kicsi, még nincs egy éves, a négy éves, aki rögtön magyarázza, hogy felszúrták a fülét, és a kilenc éves, aki a kicsit fogta, míg az anyja bent volt a rendelőben a másikkal. Arcukon az átvirrasztott éjszaka nyomai. Hiába, a fülfájós gyerek nehezen tűrhető…. Az apjuk? Behívták, közmunkára. – mondja. Még beszélgetnék, szeretném tudni, hogy kerültek ilyen helyzetbe, hisz még alig egy hete, hogy a családit megkapták, ilyenkor még ki szokott tartani a pénz. Kivéve, ha nem kamatos pénz, vagy a “boltocska” adta az előző hónap megélhetésének a végét.  Szóval kérdeznék még, de nem tudom nem észrevenni a gyerekeket. Ahogy az odakészített szatyrot nézik. Amiben látszik a keksz, az alma.

Ez az a nézés, amit nem lehet bírni. Az a fajta figyelem ez, amiben a szatyorra szegezett tekintetüket nem lehet elvonni semmivel. Igaz, már 11 óra is elmúlt. Gondolom, a vacsora sem lehetett túl sok. Egyszerűen éhesek.

Elmennek. A kiváltott gyógyszerrel, az elemózsiával. Segítettünk. De nincs semmi jó érzésem ilyenkor. Már régen nincs.

Nem tudom, meddig bírják. Ma a rendszerben ez a fajta segítség nyújtási lehetőség nincs meg. Ezek a dolgok a személyes megoldások körébe sorolódnak. Persze, mondható, hogy miért nem tanult a szülő, mikor gyerek volt, akkor lenne rendes szakmája, miért nem dolgozik ott, ahol tényleg nincs semmi munka, miért kért kamatos pénzt, amikor nem tudott enni adni a gyerekeinek, miért nem osztja be jobban azt, amit nem lehet? Miért nem tartalékol gyógyszerre, miért nem vesz elég fát, hogy meleg legyen, és ne fázzanak meg a kicsik? Miért nem védekeznek, miért szülnek gyereket a nyomorba?

Ezek a kérdések mindig azt sugallják, mintha csupán az ő személyes döntéseiken múlna minden. De a megoldások nagyon gyakran nem személyes elhatározásokon múlnak. Nem jelölhető meg egyetlen pont a felelősség megállapítására. Mert ki a hibás, mert nem tanult? Nyilván ő is, de gyerekként belenőtt valamibe, amit a szüleitől látott. És vajon az oktatás adott elég segítséget neki abban, hogy más legyen? Ki a hibás abban, hogy nincs semmi munkalehetőség a faluban? Költözzön el? Miből? Hová? Újabb kérdések sora, megoldási javaslat nélkül.

Megoldás csak akkor lehet, ha a lehetőség is megvan rá. Akkor helyén van a számonkérés. Persze a bűnös kikiáltása mindig könnyebb, mint a kiútkeresés. Ennek bonyolultságát azonban nehéz megérteni, elfogadni.

Nem lehet mindent az ő személyes döntéseik felelősségébe sorolni. A gyerekeknél meg pláne nem. Mert ők semmiről sem tehetnek.

Facebook Comments