Sok fejtörést okoz a hiányzás. Intézménynek és családnak egyaránt. Sokszor a kényszerítő eszköz, a családi pótlék megvonása sem használ. Néha mindenki tehetetlen.
A sok hiányzás vége általában a magántanulói státusz. Egy sajátos jogviszony, amolyan „iskolás is, meg nem is” helyzet. Az intézmények nem szeretik. Jogosan, hiszen mindannyian tudjuk, ebben a társadalmi csoportban a heti két alkalom sosem fog elégséges tudást adni a megfelelő képzettséghez.
Gyakorlatilag egyenes út a szakképzetlen, munkaerő piaci szempontból alig értékelhető munkaerőhöz, belőlük legfeljebb a közmunkaprogramok alanyai lesznek. Még általános iskolában jobbára sikerül nagy erőfeszítésekkel bent tartani a gyerekeket, de a szakiskolában már nem lehet. Még a családi pótlék megvonása árán sem. A hiányzás egyre több, a gyerek nem megy, semmi áron, végül a szülő is tehetetlenül széttárja a karját: – Mit csináljak vele? Agyon nem üthetem….
És akkor a szülő kérelmezi, és ha az iskola, meg persze a pedagógiai szakszolgálat is elfogadja az indokokat, akkor létrejöhet a magántanulói státusz. Vagy, ha orvosilag indokolt…De ez a ritkább. Mert általában nem egészségügyi ok van mögötte, csupán egy rögzült szokásrendszer, az iskola, a rendszeresség, a követelmények elutasítása, vagy más, egyéni okok. Persze mondhatjuk, hogy a gyerek a hibás, és a családok. Mert nem értik meg az iskolakötelezettség tényét, és azt sem, hogy aki nem tanul, az nem viheti semmire. Arra, hogy ebben a helyzetben talán az is benne lehet, hogy az intézményrendszer nincs a helyzet magaslatán, kevesebb szó esik. Szinte semmi.
Sokat láttam már. Lányanyát, aki tizenöt évesen szült, majd a szoptatás befejezése után kellett volna visszamennie a suliba. Magántanulóként ment tovább, sokáig kerestem a hozzáadott pedagógiai értéket nála, sikertelenül. Nem is érdekelte semmi, bár a suliban töltött időt láthatóan élvezte, élményt adott a korán jött anyaság helyett a kortárs csoportban töltött idő.
A másik is az lett, az általános iskola fellélegzett, mikor a kezelhetetlen, öntörvényű fiú átkerült végre a szakiskolába. Ő láthatóan élvezi a kötöttségek, felelősség nélküli életet. Délelőtt alszik többnyire…aztán pénzt kerít, mindenféle zűrös ügyletből, tanulni sosem tanul…és hamarosan apa lesz.
Van, akinél kényszer szülte a megoldást: a szülő betegsége hozta a helyzetet, ha kórházban van, és gyakran van ott, a kisebbekre kell vigyázni. És kell dolgozni menni is, idénymunkára, feketén, mert kell a pénz, és a nagyfiú már elég erős hozzá. Muszáj otthon maradni hát, sokszor hetekre is.
Van, akinek nyomorult, gyerekkor nélküli élete korán erre a vágányra ment. Alkoholista szülők mellett, villany nélküli lakásban nem sok öröme volt. Korán megöregedett, hihetetlen, hogy még csak 18. A szemében egy vénember keserű tekintete. Sosem láttam még nevetni. Mosolyogni sem. A nevét éppen le tudja írni.
Sorolhatnám még tovább. Sokan vannak. És mellettük tömegesen ott vannak a reggel iskolában megjelenők, de az első óra után megpattanók, akik a nap további részét csavargással töltik. Most, hogy hűl az idő, leginkább a kocsmákban. Akiknek a mulasztása már rég meghaladta a hiányzási határt. Akiknek már kimentek az első szabálysértési felszólítások. Akiknél a szülő legyint a családi pótlék megvonására, mert semmi nem elég, így sem, úgy sem. Akik nem fogják tudni befizetni a büntetést, lesz hát majd börtön, de legyen, viselik ezt is, mint mindent, ebben a tanult tehetetlenségben, nem tesznek semmi ellen, lesz, ahogy lesz.
És kérelmezik a magántanulói státuszt. Tömegesen.
A többség hárít, rájuk, mindent. Mert felnőttek, gondolkodniuk kellene előre, megfegyelmezni a gyereket, tudomásul venni azt, ami kötelező, aki nem teszi, magára vessen. Nehezen érthető a külső szemlélő számára, miért alakul így.
Az intézményrendszer újra megoldásokat keres. De most sem a probléma komplexitását nézik. Új programot keresnek, ami érintetlenül hagyja a többit, azt, ami nem képes segíteni, tehát nem jól működik. Híd programként fut az új közoktatási törvénytervezetben. Egy plusz évfolyam, nyolcadik után, ami megtanít arra, amit nyolc év alatt nem sikerült. Olvasni, számolni, tanulni.
Nem tudom, ki hiheti azt, hogy ez megoldás. Ki gondolja, hogy ami nyolc év alatt beépül viszonyulásban, szokásrendszerben, kommunikációban, tudatlanságban, életfelfogásban, azt egy év helyrerakja? Visszább kellene menni. Az alapokig. Átgondolni, megérteni újra ezt az egészet a döntéshozóknak. Mert addig, amíg ez meg nem történik, csak látszatmegoldások születhetnek.
