Tegnap azt kérdezte tőlem valaki, hogy sosem éreztem, hogy feladom? Hogy elég volt, nem csinálom tovább?
Azt válaszoltam neki, hogy de, igen. Sokszor. Mert ez olyan munka, ami tele van kudarccal, amihez a jó szándék kevés, és valami eszelős kitartás, előre nézés kell hozzá. Előre nézés, nagyon messzire. És akkor az ember a kisebb, napi sikertelenségeket is jobban viseli.
Van egy mondatom, amit mindig elmondok magamnak, ha kudarc ér: ha a romák integrációja egyszerű lenne, már megoldódott volna. Azért nem oldódott meg, mert nagyon bonyolult, nagyon nehéz. Aztán a mélypontról lassan elmozdulok, és lesz erőm újra, lelket verni magamba és a kollégáimba is. Hogy legyen erőnk lelket verni azokba, akik már feladták.
Néha azért vannak áldásos pillanatok.
Tegnap pl. megkerült a szökésben levő lány. Tulajdonképpen már napok óta kaptam a jelzéseket, hogy a környéken bolyong, de amikor a kollégáim élelmiszert vittek a gyermekes családokhoz, találkoztak is vele. Otthon, a faluban. Két kis maszatos papírfecnit küldött velük. Nekem. Rajta rémes helyesírással, ákombákom betűkkel, bocsánatkérés. Hogy nem akart a szökésével nekem fájdalmat okozni. És már bánja nagyon. Kéri, bocsássak meg neki, mert nagyon szeret. És hétfőn visszamegy majd az otthonba. Úgy érzi, becsapott megint. Pedig nem akarta. Nem tudja, miért tette. És kéri újra a bocsánatomat.
Furcsa ez. Azt hiszem, az anyjától sosem kért bocsánatot semmiért. Valahogy otthon nem olyan a légkör. És örülök annak, hogy lelkifurdalása van. Mert ez üzenet számomra: tud valamelyest másképp gondolkodni, mint korábban. Meg akar felelni nekem, annak, amit én képviselek, ami én várok el. Mert bízik abban, hogy ez jó. Jobb, mint amit otthon lát. Talán én vagyok az egyetlen, akinek meg akar felelni. Kényszer nélkül, belülről. Persze jó lenne, ha magának akarna csak, de még nem elég erős ahhoz, hogy kitartson. De már érzi. És ez jó. Ez eredmény, még ha kicsi is.
Az egyik kollégámnak a héten remek ötlete támadt: kép-párokat keresett. Mindig fotózunk, az adományok miatt, mert így jelzünk vissza azoknak, akik segítenek nekünk. Így aztán tetemes mennyiségű fotónk van, dátum szerint archiválva. Most, hogy a nyár után újralátogattunk mindenkit, az újakat is, és vittünk iskolaszereket, élelmet, új fotók is készültek. Ezeket most a kollégám összevetette a régiekkel.
Pár családi mappát készített. Azokról pl., akiket már évek óta segítünk, akik néha eltűnnek, hosszabb-rövidebb időre, nyomorult, gyökértelen vándorlásukat megszakítva egy kis faluban. Tavaly költöztek be egy igazi házba. Előtte inkább másoknál húzódtak meg, míg kevés volt a gyerek, de néha fél évig távol voltak. Aztán mindig visszakerültek. Legutóbb egy háznak nehezen nevezhető valamiben laktak, messze, a falutól távolabb, a vályogfalat fóliával vették körbe, szinte már csak ez tartotta össze az építményt. Az egyetlen fix pont a házban az ajtófélfa volt, emlékszem, vicces látvány volt, mikor ide rögzítette a férj az elmaradhatatlan parabolaantennát. Az áramot illegális vezetéken vitték oda. Vizet a falu széléről hordtak, WC nem volt. A házban nagy szegénység, de szokatlan tisztaság volt mindig. Akkoriban gyakran megfordultam náluk, mert pici született, ötödiknek, kellett a segítség. Aztán innen menniük kellett.
Átköltöztek egy másik házba. Kevésért megkapták, részletre, errefelé nem túl kelendőek a házak, pláne azok, ahol nincs bent a víz. Ez is ilyen ház, kihaltak belőle, üresen állt. Nagyon üresen. Mikor meglátogattam őket, szinte teljesen üres volt. Tiszta, de bútor nélküli. Aztán kaptunk bútorokat. Használtakat, de az is nagy kincs a támogatottjainknak. Mindig nehéz eldönteni, hova vigyük, ki kapja. A család többet is kapott. Ágyat, szekrényeket, asztalt, szőnyeget. Nagyon boldogok voltak.
Aztán alig pár nap, és jöttek az üzenetek a többiektől: az apa eladta mind. És elitta. De mi már nem dőlünk be semminek. Tudjuk, sokakat az irigység késztet a rémhírkeltésre. Mentünk, és megnéztük. A házban minden bútor a helyén volt. Sőt kimeszelve minden, kívül, belül. Büszkén mutatják a szobát, tiszta, bebútorozott. És becsülik. Embernek érzik magukat – mondják.
Csak egy kis segítség kellett, hogy megkapaszkodjanak. Hogy ne akarjanak odébbállni újra a sok gyerekkel, a bizonytalan semmibe. Ők már maradnak. Mert van otthonuk. És megpróbálnak boldogulni.Már van mire tervezni.
Sok ilyen kép-párat tudunk már összerendezni. Nekünk megannyi történet, szomorú, rémületes, kudarccal teli, melyik milyen. De ami mellettük van, az új fotók, a külső szemlélőnek is mutatják a változást. Ami nem elsősorban a házak állapotában fontos. Hanem azoknak a szemében, akik a házak mellett állnak.
