Emlékszem erre a szlogenre: merjünk nagyot álmodni…Hát merünk. De ezt is meghatározzák a lehetőségek.
Szeretek ezzel az asszonnyal beszélgetni. Sokszor legszívesebben magnóra venném, amiket mond, és lejátszanám azoknak, akik gondolkodás nélkül általánosítva köpnek le mindenkit közülük. Mint amikor arról beszélt, hogy most nincs gáza, és tűzhelye sem, és nem tud vizet melegíteni, de este akkor is megmosdik. Teljesen. Ő is, meg a gyerekek is. Mert a nélkül ő nem tudna lefeküdni.
Amikor leülünk beszélgetni, a szemlátomást nagyon szerény, de tisztára söpört földes házban, mindig körbefut a szemem. Most is észreveszem, a nemrég adott használt takarót, ami most szőnyegként funkcionál, hogy ne a döngölt föld látszódjon, és a pár szál őszirózsát is az asztalon. Ahogy jöttem be, a járda mellett láttam a tövét, onnan való lehet. Rózsaszín. És látom a virágos tányért is, amit nemrég kaptak tőlünk egy hagyatékból, a kislány hosszasan nézte, simogatta a ráfestett rózsákat. – Nagyon szép…-mondta. Még nem fogták be használatra. Még gyönyörködnek benne egy darabig.
Az asszonnyal mindig átbeszéljük a pénzbeosztás jelenlegi állását. Sok asszonnyal vagyok így. A szokásos kérdésemre, hogy mennyi jött be ebben a hónapban, volt e rendkívüli kiadás, sokan részletes beszámolóba kezdenek. Nem elszámoltatás ez, szó sincs róla. Inkább a közös átgondolása annak, mit lehetne tenni. Néhol nyilvánvaló, hogy sántít a beszámoló. Mert annyiból, ami marad, nem lehet megélni. Az már változó, hogy ezután merre kanyarodik a beszélgetés: a kamatos pénz felé, vagy valami más megoldás felé, ami szintén nem a törvények szerinti. Csak meghallgatni tudom. Amíg nincs más alternatíva, ami e helyett felkínálható, addig egy bizonyos határon belül nem jöhetek elő a törvényekkel.
Most is hallgatok. Mert ehhez a büdzséhez nem lehet tanácsot adni. Legalábbis én nem tudok. Bár más biztosan tud. Aki jó messze van. És nem ennyiből él. Figyeltem is a múltkor a tv-ben. Egy szakértő mondta, az a baj, hogy pazarolunk. És nem tudjuk összébb húzni magukat. Pedig, ha tudnánk, könnyebb lenne. Könnyebben kijönne az ország a slamasztikából.
Szívesen elhívnám ide, nézze meg itt a spórolás lehetőségeit…..A kép, amit az asszony vázol nekem, szinte átlagos ezeknél a családoknál. A befolyt pénzből az „OTP” kifizetése (mert náluk minden kölcsönnek ez a neve), a lakbér (igaz, nem a tulajdonos adta ki a házat), a gyógyszerek (mert az szinte mindenhol havi kiadás), a villany (ahol van) után nem sok marad. Víz itt sincs bent, de a kukáért fizetni kell. Azt is leszámoljuk.
Ami marad, két hétre ha elég. – Utána muszáj kérni.- mondja. – Muszáj főznöm nekik, és nincs miből. De amikor megkapom a családit, mindig megadom. Mert akkor legközelebb nem adna senki. Csak az a baj, hogy így sosincs vége. Mert
a tartozás miatt a következő hónapban sem tudom kihúzni kérés nélkül.
– Tudja, – mondja elmélázva – van nekem egy álmom. Hogy egyszer a hónap elején bevásároljak. Annyit, hogy elég legyen egy hónapra. Mert onnantól én egyenesbe jönnék. Csak egyszer ne kellene kérni. Mert én be tudom osztani a pénzt. De mindig tartozásból kezdek. Görgetem, oszt sosincs vége.
Megkérem, írjon nekem össze a listát. Mert kíváncsi vagyok, mi a konkrét tartalma egy ilyen havi bevásárlásnak. Meg arra is, hogy miből, mennyit ír.
Másnapra összeírja. Semmi extra. Liszt, cukor, só, olaj, krumpli, hagyma, „színespaprika”-ahogy ő írja, szárazbab, száraztészta, rizs, hagyma, teafű, csirkefarhát, parizer, májkrém, és a végén, zárójelben lecsókolbász. Mint luxus. A lap másik oldalán mosószer és „hippo”. A mennyiségek is reálisak. Éppen elég neki, meg a három gyereknek. Mert egyedül neveli őket.
Szabadkozva mondja, hogy hűtője sincs, és a parizer, meg a farhát persze nem jó így, mert ha egy hónap alatt megesznek 5 kg farhátat, azt ugye egyszerre nem lehet…
Ennyi hát egy álom ma. Vagyis neki ennyit adatott álmodni. Másnak nyilván mást. Attól függ, ki, melyik oldalon van. Ő itt. És esélytelen arra, hogy a másikhoz még az álmaiban is közelítsen.
