A mobiltelefon is az, ami változást jelent. És ami annyira nem illik a többihez, a környezethez, az életükhöz. Olyan, mint a parabolaantennák a düledező, nyomorult házakon.
Szinte státusszimbólum is. Aki ad magára, annak van. Aki többet ad, annak érintőképernyős. Mindegy, ha hónap végére semmire sem futja.
Sokszor követhetetlenül vándorol közöttük. Tudjuk már, ha egyszer nem érjük el rajta, akié volt, utána már nem érdemes. Gyorsan töröljük mi is a számot. A készülékek könnyen cserélnek gazdát. Pláne a hónap végén.
Újat egyébként se nagyon vesznek. Egymás között adják-veszik, sokszor a bolti ár többszöröséért. Mert aki nem tudja, milyen, mennyi, az könnyen csőbe húzható. És megveszi a 70-es hívószámút is, a pár ezres készüléket is több tízezerét, a bizonytalan eredetűt, amiről később tudja meg, hogy nem küldhető róla visszahívós sms nekem, és nincs rajta T-percek sem.
Hónap elején, amikor pénzhez jutnak, feltöltik. Akkor hívnak, aztán már csak a T-percek idején, végül marad a visszahívós sms.
A telefonkezelésben a kisgyerekek is profik. Ha nincs rajta pénz, akkor játszanak rajta, vagy zenét bömböltetnek vele. Így aztán hamar leamortizálódnak. Az is tudja kezelni, aki analfabéta. És tisztában van ő is a T-percek kedvezményével. Néha hat-hét sms is jön gyors egymásutánban ugyanarról a számról. Ilyenkor szinte biztosan kisgyereknél van. A nagyobbak, és a felnőttek lassan megértették, hogy nem az sms-ek számától függ, visszahívom e azonnal. Hanem attól, hogy épp ráérek e.
Van, aki hajnali öt után küldi az elsőt. Mert akkor kelnek fel, természetes, hogy nekem is akkor kellene. De jött már sms éjjel fél tizenkettőkor is. Ezeket már nem hívom vissza. Ez is azok közé a szabályok közé emelődött, amivel magam, a magam egészségét, életét kell védenem. És általában nincs is baj. A hajnali csak meg akarta kérdezni, mikor megyek, az éjszakainál meg az ágyban maradt, és a gyerek ráfeküdt…
Tudja szinte mindegyikük a segélyhívó számokat is. Leggyakrabban a rendőrséget hívják. Ha balhé van. Változó sikerrel. A családon belüli, rokonságon belüli konfliktusok megítélése nehéz. És nagy a felelősség is, hisz történhet tényleg tragédia. Mégsem rohannak azonnal. Inkább kivárnak. Mert az esetek gyakran megoldódnak maguktól.
Van, akinek nincs. Ő nem törődik azzal, hogy a többi lenézi érte. Luxusnak tartja, és igaza is van. Ha el kell érjen, keres valakit, akinek van. Ebből pl. pontosan nyomon követhető az is, ki-kivel veszett épp össze. Mert a haragban megvonják egymástól ezt a segítséget. Ha el kell érnünk valakit, ezt is figyelembe kell vennünk.
Van, aki szól, ha többé nem nála van a telefon. Mint az asszony is. A lánya volt nála, látogatóban, utolsó hónapos terhes. Furcsa, rendezetlen, sötét viszonyban él, távol, más megyében. Az anya tudni akarja, mi van vele. Hát nekiadta a telefont. Majd vesz magának másikat. Addig meg elér másokéról. Muszáj, hogy tudja, mikor szül. Mert az élettársnak nem kell a gyerek. Csak a fiatal lány. Gondolhatjuk, miért. Az anya haza akarja majd hozni a kicsit. Az ő gyámsága alá. Menni fog, hisz a lány még nincs 18 éves. Pedig nekik sincs sok. De azt mondja, ott még annyi sem. És neki is van még kicsi, meg pici, szoptatós is. Kitörlöm hát a számot, mert kéri. Megértem.
Ahány telefon, annyi történet.
Nemrég az egyik házban furcsa dolgot láttam. Az ajtó melletti falon, ákombákom betűkkel, ceruzával felírva ott volt a nevem, és a telefonszámom. Hogy meglegyen. Ott legyen. Ha szükség van rá.
