Sosem egyszerű. Akármilyen gondosan szervezzük meg, mindig akad valami gond, probléma.
Persze megoldjuk. Végül minden helyreáll. Csak a segíteni akarásunkat teszi mindig próbára a dolog. Néha értem, miért adják fel sokan. Mert ezt tényleg nehéz kibírni. Egyszer azt olvastam valahol, ha az ilyen jellegű munkába belekezd az ember, egy dolgot tisztázzon magában: ne várjon el hálát, köszönetet, mert ha ezért teszi, nem fog menni.
Pedig kell a pozitív visszacsatolódás érzése.
Az örömé, hogy segítettem, tettem valamit, és ez jó. Hogy lássam, volt értelme. Ezek fontosak, pláne, ha az ember nem pénzért teszi, hanem önkéntes munkával. Amiben jó, ha jól érzi magát.
Persze van értelme. Csak nem ebben látszik. És furcsa az ember, hisz a pár negatív mindig erősebben marad meg bennünk, mint a sok pozitív.
Azt hiszem, én látom, mindig szem előtt tartom a messzire nézést, a távlati célt, és nem hagyom, hogy az átmeneti kudarc felülírja bennem ezt. Nem kis munka ez nekem sem. Hisz én is ember vagyok. A kollégáimat viszont sajnálom. Mert látom rajtuk, nekik még nehezebben megy. Pedig próbálom bennük is tudatosítani. Vigasztalni őket, mondván, ez egy ilyen munka. Ha ez simán működne, már minden megoldódott volna. Régen.
És vesztettem el már e miatt adományozókat is. Olyat, aki egy családra fókuszált, támogatta a kilátástalan helyzetben élő gyerekeket, segített az életkörülményeikben is, de nem tudtam megértetni vele, hogy az uzsorából kitörés nem olyan egyszerű, mint messziről látszik. Sokkal bonyolultabb problémaszövedék a család élete, és nem bírok állandó felügyeletet biztosítani mellettük, hisz ilyen családból még van vagy 250 körülöttünk.
A mostani élelmiszerosztást a kollégáim bonyolították le. Fejenként 2 kg liszt, 2 kg száraztészta és 12 kis csomag keksz volt most a csomagban, nem kevés, főleg, ha beszorozzuk nyolccal, vagy tízzel, hiszen sok családban ennyien vannak.
Minden rendben ment, a megszokott menet szerint. Aztán jött az asszony. Ordítva. Hogy mit képzelünk. Neki ez nem kell. Mihez kezdjen vele? Hol a konzerv, az olaj, stb…. nyilván elloptuk. És persze, hogy feljelentenek bennünket. Mert régen, amikor a CKÖ osztotta jobb volt. Akkor olajos halat is kaptak.
Persze nem jön a csomagért a CKÖ vezetője sem. Innen már értem, honnan fúj a szél. Igen, hallottam, mikor ők osztottak még. A szabályok felrúgásával, a saját szempontok szerinti szortírozással, az elszámolás nehézségével. Persze nekik nem jó a mienk. És közben arról sincs gondolkodás, ki fizetné ki a közel 60 ezer forintos szállítási költséget, ki készítené el a pontos elszámolást, aminek színelnie kell a lakossági nyilvántartással is.
Aztán jön az asszony párja is. Még odavágja az asztalra a legutóbb tőlünk kapott diszperzitet is, hogy neki nem kell. Ez sem. Meg az alamizsna sem.
És minden felejtve. A rengeteg segítség, amíg a gyerekük küzdött a halálos kórral, és utána is. A bútorok, a hűtőszekrény, a folyamatos ruhaadományok, a kiváltott gyógyszerek, a játékok, kirándulások, élelmiszercsomagok, tisztítószerek, a pottyantós WC, minden. Most csak a vád van: kevés, amit kap, igazságtalan az elosztás. Mindez annyi indulattal megtöltve, amennyivel csak lehet.
Szerencse, hogy a többiek sem értik. Van, aki még közülük még hangosabban áll mellénk. Ez jól esik. Végül szitkozódva elmennek.
Ezért nehéz ez. A nyomorúság mellé még ott az ostoba felbíztatás, a hátulról piszkálás, aminek bedőlnek, újra és újra.
Ennek ellenére azt mondom, haladunk. Csak vannak, akik időnként átmenetileg visszafelé lépkednek.
