Sokan bele sem gondolnak, hogy egy pici faluban milyen lehet az élet. Ott, ahol csak egyetlen bolt van, és az is bezár még délelőtt.
Itt szinte mindenért utazni kell. Gyógyszerért, tápszerért, pelenkáért, gázpalack cseréjéért, kukoricáért, ruháért, cipőért, mészért, fáért, mindenért, ami nem kapható a kisboltban. Vannak ugyan árusok, akik pl. tápot, gázpalackot kocsiról is árulnak, de nem mindig esik egybe érkezésük a pénzhez jutással. A szerdánkénti orvosi rendelés után a falugondnoki hálózat keretében fenntartott mikrobusz bemegy a következő település gyógyszertáráig, és az összeszedett receptekkel, és pénzzel kiváltja a gyógyszert. Már akinek van pénze gyógyszerre.
Szóval, nem egyszerű eljutni valahova. Autóbusz ritkán jár, kocsija keveseknek van, biciklivel is páran büszkélkedhetnek. Hiába küzdünk, a pénzért fuvarozást nem bírjuk visszaszorítani, bár határozottan mérséklődött, mióta dolgozunk, a
fuvarozók nem túl nagy örömére. Mert ők jó kis jövedelemre tesznek szert, hisz
az alig ezer forintos benzinköltség helyett ötezret is elkérnek. Távolságtól
függ a tarifa. Meg ügyféltől is. Szabadpiac.
De azért próbálkozunk, rendületlenül. A faluban kezdenek építeni arra, hogy vagyunk, megyünk. Sokszor nem az árut kérik tőlünk, csak a segítséget a kijuttatásban. Most vittünk pl. pár doboz gyógyszert, gyerektápszert, öt kg kukoricát, egy kis zsák tápot. És két gázpalackot cseréltünk.
És nagyon sokszor másban is kell ez a fajta segítség. Mert képtelenek eljutni az ügyeiket elintézni. A rendszer gyorsan kimondja, hol, mikor kell megjelenni felülvizsgálaton, hivatalban. És innentől a felelősség már azé, akinek mennie kell. Hogy meg tudja e oldani, az már senkit sem érdekel.
Egyetlen esetben nem segítünk, ha valakinek bűnözés miatt kell a rendőrségen megjelennie. Akkor hiába kérik. Ezt megértik, elfogadják.
Sokan nem is tudnak közlekedni. Kérik, vigyük el őket a nagyvárosba, általában kórházba, vagy a gyerekkel SNI felülvizsgáltra. De nem győzzük. Kialakítottuk azt a rendszert, hogyha nagyon kicsi a gyerek, és tényleg nehezen megoldható a faluból a többszörös átszállásos, hosszú utazás, ami a kicsinek megterhelő lenne, segítünk. Lehetőleg akkor is összeszervezve két családot, hogy telekocsi legyen. A nagyobb gyerekes anyákat arra kérjük, menjenek el busszal, vonattal.
Persze ehhez is kell segítség. Először is az útiköltség, amit majd csak utána kapnak vissza, sokszor külön kérvénnyel, ami aztán megint csak meghaladja a lehetőségeiket, képességüket. Aztán a pontos menetrend, több lehetőséggel is, hiszen óra nélkül nehéz pontosan eltalálniuk az indulást. Utána kis térkép, vagy leírás a pontos címmel, elmagyarázva, merre kell majd ott menni. Végül a biztatás, hogy menni fog, más is így tesz, mi is közlekedünk tömegközlekedéssel, nem lehet eltévedni, meg kell kérdezni, stb…. És nagyon örülünk, ha sikerül elindulni, végigcsinálni nekik önállóan.
Persze van, akinél a vonatközlekedés nem gond. Általában megy az egész család, akkor is, ha egynek kellene, hisz a nagycsaládos jegy olcsóbb.
Egy ilyen út különben is élmény. Persze nem mindenki látja őket szívesen a vonaton. A kalauz sem, aki egyenruháján csinos kis kitűzőt visel. Csak akkor látszik jól, amikor odaér, és kéri a jegyet. Diszkrét, árpád sávos kitűző. Csak a miheztartás végett.
Nem lehet annyiban hagyni. Levél a MÁV-hoz. Kulturált, a válasz is az. Tájékoztatás, hogy az árpád sávos kitűző nem tiltott jelkép. Igen, tudjuk, de talán nem is az egyenruha része. És talán nincs itt helye, mint ahogy az iskolában sem, vagy a polgármesteri iroda falán. Saját tapasztalat ez is.
Apró jelzések ezek is, mint annyi minden, ami lefelé visz. Megállíthatatlanul.
