Először azt hittem, rosszul értem. Nem, az nem lehet, hogy az iskola, miközben az integrációért külön támogatást kap, így szervezze meg az anyák napját.
A fél csoportnak ma volt az anyák napi ünnepség, a másiknak holnap lesz. Rajzolunk, és közben ez is szóba kerül. Egymás szavába vágva mondják, ki, mit fog énekelni, mondani. Eléneklünk pár strófát közösen is. Mindenki lelkes.
Aztán hárman odasomfordálnak hozzám. Kicsik még, elsősök, másodikosok. Az egyikük halkan elkezdi. Hogy ők nem jönnek. Mert nem tudták befizetni az 500 Ft-ot. Meg hozni kell süteményt, és kólát is. Meg abroszt, vagy mit. És nekik nincsen pénzük. A másik mondja, hogy nekik sincs, de ők mégis befizették. De nem tudja mi lesz, mert sütire már nem futotta. A harmadik bizonygatja, hogy ők is befizették. De akkor már nem reggeliztek, mert nem volt rávaló.
Egyszerűen nem tudom elhinni. Tovább firtatom. Próbálom más oldalról, hátha rosszul értettek valamit. Az ilyesmi gyakran előfordul.- Mi van azzal, aki nem fizetett? Ő mit csinál? Félreáll? – Nem, azért érte kell jönni ebéd után, és haza kell vinni. – hangzik a válasz.
– Mit szólnál, ha befizetném neked? –kérdezem a kicsit. Nem érti. – Akkor anyu tartozik majd neked, és az nem jó. (Látom, a kamatos pénzről már van fogalma.) – Nem kell megadni.- mondom. Lassan beemeli. A nyakamba ugrik, szorít. Mindannyian örülnek. Tervezgetik, egy nap alatt mit tudna megtanulni a műsorból.
A foglalkozás után kézen fogom, hogy megkeressük a tanító nénit.
– Szeretném az alapítványunk nevében befizetni neki az 500 Ft-ot, hogy részt vehessen ő is, meg az anyukája is az osztály anyák napi ünnepségén.- kezdem. – Jó, de az már holnap lesz. – mondja. – Tudom. De talán addig még meg tudna valamit tanulni, vagy legalább a közös dalokban részt vehetne. Nagyon szeretné.
A tanító néni bólint, elveszi a pénz. Semmi furcsát nem talál ebben az egészben. A kislány ragyog. A bejárati ajtóig kísér.
Azt hallom mindenfele, hogy az IPR (Integrációs Program) sikeres a közoktatásban. Hiszen a plusz támogatásért plusz korrepetálásokra nyílik lehetőség, hogy felzárkóztassák azokat, akik hátránnyal indulnak. És esetleg belefér még pár program gyereknapkor, vagy egy cigánytánc-szakkör. Ezeknek a programok a lényege a multikulturalitás, egymás elfogadása, a tolerancia. Arra dolgozták ki, hogy az integráció az oktatásban sikeres legyen. És mindenhol az, persze az elszámolások szintjén. Egyetlen ellenőrzésről nem
hallottam még, ahol azt mutatták volna ki, hogy a program nem jól működött.
És persze vannak is sikerek. Mint a szavalóversenyt nyert cigányfiú. Mindenki nagy eredménynek tartja. Az is. Csak mellette vannak még százan, akikkel semmi nem történt. És a siker pillanatnyi fényében senki sem törődik a véglegesen árnyékban maradókkal.
Mert a valóságban valami hiányzik. Az, hogy a pedagógusok észrevegyék, ha a szegény, a cigány, a sérült kirekesztődik. Vagy legalább ne teremtsenek ők maguk kirekesztő szituációkat. Talán akkor nem ebédelnének, ballagnának külön sok iskolában azok, akiknek azt kell megszokniuk évtizedek óta, hogy nekik nincs ott helyük.
És talán anyák napján is megférnének együtt. Mert nem kellene választóvonalnak lennie. Pláne nem az 500 Ft-nak. Elég lenne egy kis rajz, ami nem kerül pénzbe, vagy bármi más, amit ők készítenek. És közösen köszönthetnék az édesanyákat. Hogy egyikük se élhesse át a kirekesztettséget. Se gyermekként, se szülőként.
Egyre hülyébben érzem magam, amiért a pedagógusok többségét ez nem zavarja. A legszomorúbb, hogy természetesen teszik. Olyan természetesen, hogy már azok is annak tartják, akik elviselik.
