Persze lehet azt mondani, hogy működik. Mert a szolgáltatással lefedett az ország. A falu is rendben van. Statisztikailag.
Amikor először találkoztunk, az viccesen alakult. Kíváncsi voltam rá, hisz ő keresett először – ami nem megszokott – érdeklődött, hogy csinálom, honnan van forrás, stb. a segítő munkához. Aztán véletlenül találkoztunk az egyik nyomorult háznál. Beszélgettünk.
Kérdeztem tőle: hány családod van? – Én még nem vagyok férjnél – mondta. Nem értettem. Egy családgondozótól az ember azért kérdez ilyet, mert szeretné tudni, hány családdal foglakozik. Kit érdekel, hogy férjnél van e? Aztán leesett: faluhelyen szokás így érdeklődni a gyerekek számáról, nyilván ő azt hitte, erre vagyok kíváncsi. Nevettünk.
Aztán persze sokszor kerültünk kapcsolatba, hiszen pl. a villanyóra visszakötésekhez szükséges papírok beszerzésében csak együtt dolgozhatunk. És másban is, amiben szeretnénk, és tudunk is segíteni.
A segítségre szorulók sokat panaszkodnak. Rá is, meg az önkormányzatra is. Hozzá vagyunk ehhez szokva, hisz a kétségbeesett embernek mindenki hibás, aki nem segít azonnal, és úgy, ahogy ő szeretné. Gyakran mi is. Ilyenkor tompítunk, nyugtatgatunk, segítünk, hiszen szeretnénk megfelelően mederben tartani a dolgokat. Van az országban elég szítás így is, legalább a környezetünkben ne legyen indulatos konfliktus, értelmetlen agresszió.
És persze volt, amit nem hittem el. Mert a józan észnek is ellentmondott. Mert egy önkormányzatnak, ahol egyre nagyobb problémákat jelent a nyomor, annak szociálisan érzékenynek kellene lennie. Annak mindent el kellene követnie, hogy segítsék a családokat, mert a halmozódó problémák végül kezelhetetlenné válnak.
Sok ilyet láttam már. A végső konfliktusok, amelyek már az újságok címoldalaira is felkerülnek, azok sosem hirtelen, mindenki számára váratlanul robbannak ki. Ott hosszú ideig forrongnak az indulatok, csak nem hajlandók észrevenni azok, akik tehetnének ellene. Az örvényszerűen mélyülő konfliktusok sorozatának végén aztán mindenki meglepetten áll: mi történt? És persze könnyű megtalálni a bűnbakot. „Azokat”. Pedig az egész bekövetkeztéhez többen is asszisztáltak. Az ő szerepüket, a megoldásért semmit sem tevő szakembereket persze ekkor már senki sem keresi.
Most pl. a faluban, mivel túl sok volt a telefonszámla, megvonták a lehetőségét annak, hogy a családgondozótól ügyes-bajos hivatali ügyeiket telefonon intézzék azok, akiknek erre máshol nincsen módjuk. Mert nincs telefonjuk, pénzük, mert nem értik, de csak ők kérdezhetik meg, mert a rendszer idegennek, másnak, segítőnek, ügyintézőnek, családgondozónak, stb… nem ad ki információt. Csak személyesen az ügyfélnek. Mondjuk, a MÁK, amikor rá kell kérdezni, hogy miért nem jön a családi pótlék, hol és min akadt el a dolog. Vagy a víz- vagy áramszolgáltató, hogy mennyi a tartozás. Vagy a behajtócég, a részlefizetés állásáról Vagy a kórház, a bent fekvő állapotáról, hazameneteléről. És még folytathatnánk a sort.
Így azok az emberek, akiknek a legnagyobb szüksége lenne segítségre, most azt a választ kapják: nem segíthetnek, nincs telefonlehetőség sem, az önkormányzat letiltotta a hívásokat.
„Gyönyörű” történet. Nyilván üzenete van, egy olyan önkormányzatról, akik számára csak a költségek csökkentése a lényeges, és a szociális érzékenységük nulla. Mert azok, akik meghozták, megszavazták ezt a döntést, ilyenek lehetnek. A fiatal családgondozó pedig nem harcol. Betartja a szabályokat. Mert ha sokat ugrál, lesz helyette más.
Aztán majd meglepetten áll mindenki, mikor elszabadulnak az indulatok: mi történt? És megtalálják majd gyorsan, ki a hibás. Mert az mindig hamar előkerül.
Most egy lépéssel megint közelebb kerültek ehhez.