Tegnap azt kérdezték tőlem egy előadáson, mit gondolok a kényszerítő intézkedésekről. Van e hasznuk, értelmük? Esetleg lehetne ez a megoldás?
Nem egyszerű kérdés. Lehet, volt időszak a munkámban, amikor azt mondtam volna: igen, megoldás lehet, ha úgy alakítják a törvényeket, hogy rákényszerítsék őket a többségi társadalommal való együttélés szabályainak betartására. És volt olyan is, amikor úgy gondoltam, ezt sosem szabad. Mert kényszerítve nem fog működni hosszú távon semmi.
Ma már azt gondolom, ennél nehezebb a válasz. Továbbra is hiszem, hogy a belülről, a saját elhatározásokon alapuló döntések, cselekedetek az igaziak, ezektől lehet változásokat remélni. De már azt is látom, vannak családok, akiknél nem lehet így. Mert nem bírnak változni, hiába a sok beszéd, próbálkozás, segítségnyújtás, akár éveken át is.
Mert vannak ilyenek. Akiknél nagyon nehezen érek el bármit is. Sokat töröm a fejem a megoldáson. Néha úgy érzem, megindul a dolog. Aztán történik valami, ami mutatja: csak illúzió volt, pillanatnyi nyugvópont, de alapjaiban nem változott semmi.
Olyan családok ezek, ahol jelen van a bűnözés. A könnyen megszerezhető, éppen ezért másképpen értékelt pénz, a lopás, rablás, vagy prostitúció. Ezekből a családokból voltak már börtönben. És itt a börtönbüntetés sem fog vissza semmit. Több ünneplést láttam már, amikor a börtön után hősként ünnepli a hazatérőt az egész család. Megbánás, szégyenérzet nyomokban sem…..és kezdődik elölről pár nap, pár hét múlva minden. Nos, az ezekben a családokban élő gyerekeknek nehéz olyan irodalmi, vagy történelmi példát, hőst mutatni az iskolának, ami ezt felülmúlhatja….
Az asszony üzent, hogy segítségre van szüksége. Mentem. Hivatalos levelet mutatott. Két évvel ezelőtt, az azóta már állami gondozásban levő gyermeke iskolai hiányzása miatt szabálysértési bírságot róttak ki rá, amit nem fizetett be. Most vagy azonnal fizet, vagy börtönbe kell vonulnia, hogy leülje. Akkor már két hónapja nem volt pénzük. Ősszel a kicsiket is kiemelték, az asszony kérésére, ám decemberben visszarimánkodta őket. Vissza is kapta. Ám az ügyintézés lassúsága, a közbejövő ünnepek, az évzárás, mind késleltette, hogy a családi pótlékot is megkapja. Fűnek-fának tartozott már.
Segítettem. Mert nem volt jövedelmük. És mert féltem, a kicsik visszakerülnek, ha az anyjukat elviszik. Próbáltam haladékot kérni neki a hivatalnál, végül sikerült, az első részletet pedig befizettem helyette, amíg meg nem kapja a „családit”.
Megúszta. Hálásnak tűnt. Pár hét múlva végre megkapta a pénzt. Visszamenőleg. Az ő viszonylatukban sokat. Boldogan adta meg az első részletet is, és fogadkozott, befizeti a másodikat, időben.
Néztem az arcát. Ragyogott. Ismerem ezt jól. A pénz adta magabiztosságot, boldogságot, amikor minden van, nem törődve a holnappal, csak a mának élve. De tudom, nem tart soká. A pénz sem, az érzés sem.
Amíg volt a pénzből, többször figyelmeztettem, fizesse be, mert baj lesz, ha nem teszi. Persze, mondta, tudja, befizeti. Aztán elfogyott a pénz. És újra kérte, adjak. Nem tettem. Mondtam, hogy kértem, figyeljen, gondolkodjon. Azt mondta, kölcsönadta a pénzt. Bútorra, fuvarra, a pár házzal odébb lakónak. Tudtam, hogy hazudik. A bútor ingyen volt, és mi fizettük a fuvart.
Másnap elvitték a rendőrök. Többen üzentek, hogy váltsam ki. Nem tettem. Azt gondoltam, talán jó lecke lesz másoknak is, neki is, hogy nagyobb felelősséggel döntsön, éljen.
Persze nem bírtam soká. Mert féltettem, sajnáltam a kicsiket, akik otthon maradtak. Újra adtam kölcsön a párjának, aki befizette a pénzt, és az asszony hazamehetett. Csak két napot volt távol. Késő este volt, mire hazaért. Még este kilenckor én szereztem neki kocsit, hisz a szomszéd faluig jutott csak tömegközlekedéssel, tovább már nem járt semmi.
Aztán üzent, hogy minek váltottam ki, jobb volt ott neki. Másnap ezt elfeledve már hálálkodott.
A gyermekei között két bűnöző már van. Nem bírom hagyni, hogy a kicsik is erre a sorsra jussanak. De az én akaratom, segíteni akarásom kevés. És nem bírok rájuk hatást gyakorolni.
