Amikor elkezdtük, még alig voltak támogatott családok. Sorban látogattuk végig a gyerekes családokat, feltérképezve, hol mire van szükség, hol kell leginkább a segítség. Már akkor is volt, aki elénk jött, és volt, aki nem jött ki a házból, sosem. De akkor még elgyőztük, bekopogtunk oda is. Ma már nem megy.
Ma már akkor és oda megyünk, ahol szólnak, hogy gond van. Már rég nem győzzük kapacitással a spontán érdeklődő látogatásokat. Túl sokan vannak, akikhez mennünk kell. Kezdetben, egy faluban két óra alatt végigjártuk a családokat. Ma már nem tudjuk fél nap alatt sem megtenni ugyanezt.
A többség megértette, hogy nem tudunk mi menni, keresnek bennünket, szólnak. Van persze olyan is, aki nem kér. Csak elvár. A „nekem is jár” jogán. A másik meg szégyelli a kérést. Amit kap, elfogadja, de sosem jelzi, hogy bajba kerültek. Minden család más, mindegyik védekezik, mutat valamit kifele, ki a valósat, ki a drámaira torzítottat, ki a valószínűtlenül jobbat. Nehéz sokszor meglátni az igazi képet. Alapos figyelmet igényel.
Egyikük egy cigány asszony. Ő sosem kér, ki sem jön soha az egyébként takaros házból. De a faluban tett látogatásunk után mindig küld egy sms-t, visszahívósat, és nehezményezi, hogy kimaradt, bizonygat, hogy nézzem meg, neki sincs semmije, ő is alig él, mégsem kap sosem. Hol agresszívebben, kiabálva, hol kevésbé. Próbálom megértetni vele, hogy szóljon. Jöjjön ki, ha ott vagyunk, mint más. Megígéri. Aztán legközelebb ugyanúgy van minden.
A másikuk nem cigány. Egyedül maradt a gyermekivel. Nehezen élnek. De sosem szól. Elfogad, de nem jelez. Amikor kérdezem miért, azt mondja: nem akar olyan lenni, mint „azok”. Nem akar hasonlítani hozzájuk még abban sem, hogy őket is támogassuk. Elhatárolódik tőlük teljesen. És elhatárolódnak a gyerekei is. Az anya kétségbeesetten mutatja kifele, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. De a gyerekeken látom, nincs így. Nagyon nincs. A csomagokat mindig illedelmesen megköszöni. Az arcán nincs érzelem. De a gyerekeken látom, nagy az öröm….
A harmadik asszony már messziről figyel bennünket, mikor megyünk. Nem cigány. Nemrég költözött vissza a szomszéd városból a gyerekeivel az utca végére. Kiabálva vádaskodik: „talán szoláriumba kellene mennem, hogy nekem is adjanak?” És sorolja, hogy hányszor, mit nem kapott. Kérdezzük, hogy jelezte e, hogy szüksége van valamire. Erre nincs válasz. Dühödten sarkon fordul.
Pedig biztosan rászoruló ő is. Nemrég figyeltem a gyermekét, amit ételhordóval jön délután órára. Nem értettem. Rákérdeztem, mire elmondta, hogy étel allergiája van és nem ehet mindent. Amit nem ehet meg, azt hazaviszi. Ma pl. megette a húst, a krumplit meg a habart levest hazaviszi. Estére ér vele haza. A napközis gyerekadag levesével és köretével. De ez is kell. Ingyen kapják az étkezést, nem veszhet kárba semmi belőle. „Én is szoktam hazavinni…”-kapcsolódik be a másik kislány, a másik asszonyé. És magyarázza, hogyha öt órája van, otthon eszi meg, ha hat, akkor a suliban. Próbálom megérteni az okot. Miért? Az ötödik óra után nem lehet ebédelni? De lehet, mondja, de én hazamegyek a busszal. És otthon eszem meg…
Figyelem őket. Gyakran jönnek ételhordóval az iskolába. Délben megebédelnek, aztán hurcolják magukkal, a táska és a tornazsák mellett az ebédet, vagy a maradékot. Természetesen.
Mert ma van, ahol ez természetes.
