Jóleső érzés, ha valamit sikerül megoldanunk. Valamit, ami évek óta húzódik, és segítség nélkül nem oldódott volna meg. Már táblázatot vezetünk. A megoldott, és a megoldatlan esetekről. Hátha körvonalazódik majd valami olyan tapasztalat, ami alapján máskor könnyebben megy majd.
Az asszony Romániából jött, úgy hat éve ment férjhez a határ innenső oldalán. Két gyerekük van. Egy harmadikkal öthónapos terhesen elvetélt. Most megint állapotos. A hetedik hónapban van. Nem volt társadalombiztosítása, így az orvosi ellátást csak pénzért vehette volna igénybe. Az meg nem ment. Miből is ment volna a mélyszegénységben élő cigány családnak? A meglevő gyerekek szüléséért az apósa fizetett. De már nem futja neki sem.
Nem is látszott rajta, hogy terhes. Még az ötödik hónapban sem. Viszont kezdett görcsölni a hasa. A védőnő, aki a kicsik miatt látogatta őket, mondta, jó lenne, ha látná egy nőgyógyász.
Utána naponta küldte a visszahívós sms-t. Hogy segítsünk. Mert fél, hogy elveszíti a kicsit.
Nekifutottunk. A tb kártyához lakcímkártya kell. Ahhoz meg honosítás. Igazolások mindenfelől, lakhatásról, jövedelemről, házasságról, járadékokról. Adatlapokat kell kitölteni, díjat fizetni, beutazni a majdnem 70 km-re levő megyeszékhelyre. Telefonálni, egyeztetni. Időpontra menni, mert nem mindig van ügyfélfogadás.
Közben pironkodva elmondta, hogy nem tud magyarul olvasni. Románul tanult gyerekkorában, beszéli, de nem olvassa-írja a magyart. És alig utazott életében. Fogalma sincs a nagyvárosról, hogy juthat el oda, a hivatalba. És persze nem tud telefonálni sem. Ott nem működnek a T percek, vagy a visszahívós sms. És nem is érti, mit kell beszereznie, honnan, kitől. Nincsen meg a kötelezően befizetendő pár ezer Ft sem.
Patthelyzet. Hat éve.
Nekünk, akik értjük a hivatal nyelvezetét, egy telefon után megvan a lista. Pár kérelem, és megvannak a papírok. Együtt megyünk a városba, a megfelelő hivatalhoz. Ott vagyunk vele, elolvassuk, értelmezzük, és kitöltjük a nyomtatványokat. Befizetjük a szükséges összeget.
Rövid idő múlva megérkezik a lakcímkártya. A többi már helyben is megy. Az önkormányzat is segítőkész, minden halad, sorban. Még pár igazolás, kérelem, egy út az igényléshez az egészségügyi központba, kéri, legyünk ott, mert nem érti, és fél, rosszul csinál valamit, vagy nem fogják megadni neki, esetleg kiabálnak vele…tele van rossz érzéssel. De itt már ő viszi a szükséges 4 ezer Ft-ot. Félretette, két hete. Már reménykedik.
Aztán már csak várni kell. Pár hetet csak, de ez már nagyon nehezen telik el. A múlt héten jön egy sms, visszahívom. Izgatottan mondja, hogy jött egy papír, de nem érti, hogy ezzel lehet e már orvoshoz menni. Szerda van, ekkor rendel a háziorvos, és a védőnő is ott van. Mondom, menjen fel, és vigye oda a papírt. Majd ott segítenek.
Fél óra múlva újra beszélünk. Boldog. Már mehet, ez a papír elég addig, amíg a kis kártya meg nem érkezik. Már meg is beszélték neki a szakorvosi vizsgálatot.
Már csak azon drukkolok, nehogy késő legyen, és a valószínűtlen kicsi has ne bajt, hanem egy egészséges kis életet rejtsen. Hamarosan kiderül. Mert ez Elevit számára elérhetetlen. Igaz, eddig a nőgyógyász is az volt.
A táblázatunkban a sikerrel lebonyolított bejegyzést kapta az eset. Kellettünk hozzá, mert a rendszerben nincs meg az a kezdő segítség, ami szükséges. Utána már ment, példás összefogással, simán. Mindenki örömére. Csak az elején kellett segítenünk.
Valahogy ezt kellene beépíteni. Ezeket a kezdeteket. A megoldhatatlannak tűnő esetek kibogozásait. Hogy ne lehessen patthelyzet. Évekig.
