Amikor ajándékozunk, szeretnénk örömöt látni. Hálát, elérzékenyülést. De ritkán kapjuk meg ezt. Először fura volt nekem is. Nem értettem.
Nem értettem, hogy miért nem örülnek.
Látványosan, mint a többi gyerek.
Miért nem ugrálnak örömükben, és borulnak a nyakunkba, mint azok, akik megtanultak örülni.
Miért csak azt nézik, mit kapott a másik. Miért jönnek, kérnek még, másikat, hazudva, hogy nem kaptak, hogy kimaradtak.
Én már értem. De még mindig rossz nekem, ha mások, akik adtak, meg akarják nézni az örömüket. Jogosan szeretnék látni, és én előre tudom: nem fogom tudni megmutatni. És ők még nem értik. Nem érthetik. Egy másik világból jöttek, ahol mások a szabályok, az elvárások, más a kommunikáció.
Most is így volt. Még egyénileg működött is néhol az öröm. Amikor rákérdeztünk: ugye örülsz? De nagyobb közösségben nem ment. Mikor együtt adtuk át, az összes falubeli gyereknek. Jobb volt talán, mint tavaly, mert nem volt nyíltszíni verekedés, ordibálás, káromkodás. Nem lopták el egymástól az ajándékot sem. Persze, ennek örülhetnék. De nem volt még meghitt karácsonyi hangulat sem.
Csak az összevetés, a másik ajándékának számszerű és méretszerű összevetése a kapottal, a sérelem, hogy ő miért kapott mást. A 40 családból kettő mondott köszönetet az ünnepség végén. És másnap a visszahívós sms-ek, a sérelmekkel, hazugságokkal, hogy ki, mit nem kapott.
Pedig jól indult. A megtanult, majd elkántált karácsonyi dalok szépen elhangoztak, anélkül, hogy a tartalmuk megérintette volna bármelyiküket. Aztán jöttek az ajándékok a gyerekeknek. Amit kértek. Előre megkérdeztük. Hogy nagy legyen az öröm. De nem látszott. Tudom, ha két testvér kap, az egyik a másikéra vágyik. Itt is így volt. De valahogy mégis másképp.
A végén az élelmiszer kiosztása. Legalább sorban vártak. Ez is eredmény. Először elvitték. Aztán visszaszállingóztak. Hogy az ő csomagjukból hiányzott. Ez is, az is. Tudtuk, hogy nem igaz. De bepróbáltak. És már nem az számított, mit kapott, hanem az, hogy mit nem.
Tudom, miért van. Miért nem tudnak elfogadni, örömmel. Miért kell mindig sérelmeket sorolni, pozícionálni magukat. A másik elé. Hazugság árán is. Miért nem értik meg, hogy mindenkire figyelünk.
A nyomor az oka.
Az, aki pici korától nem gyakorolja a vágyakozás, ajándék adás-kapás örömét, akik sosem tükrözik vissza az örömöt, akik nem tudják mi az értéke annak, amit kapnak, azok nem tudják kommunikálni ezt a másik felé. Mert sosem látták ezt a mintát. Honnan tudnák, hogy kell?
Azt tudják, mit kell mondani a másiknak, az idegennek. Hogy olyannak látszódjanak, mint más. A lány is sorolja a vendégnek, mire vágyik, biztosra mondva, hogy megkapja majd, mert ő aztán mindent megkap. Pedig tudjuk, mindketten tudjuk, nem így van. De talán a vendég elhiszi. És mondja neki. És szorítja még kicsit magához a beszélő pónit, amit másnap elad az anyja pár százasért, hogy legyen tűzifára való. És le tud róla mondani. Le kell mondania. Játszik hát egy színjátékot, amit el is hisz. Védekezésképp.
Nehéz ez. Sokat kaptak most a kapcsolatrendszerünkben, szinte minden gyerek. Köszönet érte azoknak, akik adtak, mert örömöt akartak szerezni a gyerekeknek. És meg is szerezték az örömöt.
Csak itt nem tudják még mutatni. Még csak most tanuljuk. A felnőttekkel, és a gyerekekkel is.
Értelmezni kell sokszor, velük együtt, végig a folyamatot, hogy értékeljék. Hogy bízzanak. Aztán majd menni fog az is, hogy visszatükrözzék. A másik jó szándékát.
Még nem vagyunk félúton. De legalább mi már elindultunk. Pici lépésekkel, de haladunk.
Köszönet érte azoknak, akik segítettek ebben.
