Amikor kiemelték a családból, úgy éreztem, jobb lesz neki. Mert nem akart otthon maradni. Nem volt miért. Most úgy látom, éppoly gyökértelen. Nincs, amibe kapaszkodjon. Az élete csupa bizonytalanság maradt.
Először úgy tűnt, fellélegzett.
Az átmeneti otthon, a komfortjával, az odafordulással, a programokkal segített neki jövőt látni.
Pedig nem volt egyszerű. Újra és újra rá kellett erősíteni, hogy értse: mivel szakított, és milyen lehetőségek előtt áll. Hogy világosan lássa, merre kell haladnia.
Aztán átkerült egy másik lakásotthonba. Egy kis faluba. Ahol kevesebb volt a lehetőség, a program, ahol más volt a ritmus. Egy darabig úgy tűnt, ezt is elfogadja. Támogattuk sokan, az iskola, az osztálytársak, a lakásotthon. Aztán egyszer valami megváltozott benne. A lakásotthonba egy prostitúcióból érkező gyereklány más mintákat adott. Mire elvitték a mindent felbolygatót, a lány már nem tudta mit akar. Csak azt, hogy mit nem. Maradni nem. Itt nem. Ekkor volt az első szökése. Haza. Pedig tudta, otthon nem kell. Hiszen épp ezért kérte annak idején az állami gondozást.
Tudtam, hogy otthon van. Szóltam a lakásotthonban. Mondták, már kiadták a körözést. A rendőrségnek. Mert így kell, a szabályok szerint. Nem értettem. Hiszen mondom, hogy otthon van. Érte kellene menni, azonnal, hogy ne érje valami visszafordíthatatlan.
Aztán pár nap múlva mégis érte mentek. Ott volt, ahol mondtam.
Kérdeztem tőle, miért szökött el. Nem tudta megmondani. Csak azt, hogy az anyja már küldte volna vissza. Mert a helyzetük, viszonyuk nem változott.
Ígérte, nem teszi többé. Csak ne haragudjak.
Kicsit próbáltam távolságot tartani. Legalább pár napig. Hogy érezze, engem is elveszíthet. Lehet, nem jól tettem. Talán inkább még jobban kellett volna mellette lennem. De nem bírom. Rajta kívül még túl sokan vannak, akik ugyanígy igénylik. Akiknek ugyanígy szükséges.
Az iskolai szünet nem használt. Unta magát az otthonban. Verekedett. Aztán az első alkalommal megszökött. Épp a faluban jártam, amikor szembe jött az úton. A sógornőjével. Megállítottam. Hazudott. Szemrebbenés nélkül. Hogy elengedték, és még aznap megy vissza. Megkérdeztem, igazat mond e. Éreztem, hogy hazudik. Aztán felhívtam az otthont, bár tudtam a választ. Szökött, megint, becsapva mindenkit, ment a bizonytalanba, a semmibe.
Szóltam megint, hogy otthon van. A válasz újra: már lejelentették, és kiadták a körözést. Éreztem, baj lesz, gyorsan kellene visszavinni, nem várni, amíg tudjuk, hogy hol van. De a rendszer lassabban dolgozik. Előbb szépen bemegy a jelzés, aztán majd jön a körözés. Sorban. És nem kell kapkodni. Akkor is ez a sorrend, ha pontosan tudjuk, hogy hol van. Akkor is ki kell várni az ügymenetet. Ezt nem bírom beemelni.
Vártunk hát, hogy körözzék. Két hetet.
Csak ő már nem várt, közben eltűnt. Onnan, ahol napokig biztosan tudtuk a létét. Most már senki sem tudja, hol van. Sok lehetőség nincs, egy mélyszegénységben élő gyereknek nem sok távolabbi kapcsolata akad.
Nem kellett volna hagynom. Érte kellett volna mennem. Megint, szembe a rendszerrel, áthágva a szabályokat, mint már sokszor. De nem tettem. Mert nem hittem, hogy így történhet.
Majd meglesz. – mondja mindenki. Mind meglesz. Előbb-utóbb.
Értem, de hogyan? Mi lehet vele? Hol lehet? Talán már…. bele sem merek gondolni. Még csak 13 éves.
Segíteni akartam neki. De nem tudtam felvenni a harcot egy gyermeksors eleve elrendeltségével. Alulmaradtam. Sokadszor.
Mégsem bírom feladni. Az ő sorsa is beleég, mélyen a lelkembe, mint a többi kis szerencsétlené, aki a nyomorúság áldozata, és a kudarc arra sarkall, hogy továbbcsináljam. Hogy egy másikkal ez ne történhessen meg.
