Tulajdonképpen az első találkozásunknál már éreztem: ezt a csatát nem lehet megnyerni. Aztán mégis reménykedtem én is, hátha sikerül.
Amikor a faluba először kimentem, már hallottam, hogy abban a házban nagybeteg gyerek van.
Rákos. Sokáig nem mertem bemenni hozzájuk.
Magam miatt nem.
Sok mindent kibírok én is, de a beteg gyerek látványát nagyon nehezen viselem.
Aztán ők szóltak, hívtak. Nem mondhattam nemet.
Lassan szoktam meg a kezelésektől megkopaszodott, hihetetlenül vékony fiú látványát. Aztán mindennapossá váltak a beszélgetések, telefonok, próbáltam segíteni őket is, talán jobban is, mint a többieket. De ezt a csatát nem lehetett megnyerni.
Biztosan a baj is nagyobb volt, hogy meggyógyulhasson. És a szegénység sem segítette a gyógyulást. A sokszor hideg lakás, a nem megfelelő étrend, a kinti WC, a fürdőszoba hiánya. A megfizethetetlen gyógyszerek.
Ott voltam, amikor rájuk szakadt a tető, a mínusz 10 fokos hidegben. Amikor a szakadt padláson át patkányok másztak be. Amikor úgy döntöttek, közelebb költöznek a kórházhoz, és a bútorozatlan lakást be kellett rendezni. Próbáltam megérteni a kórházi kezelések logikáját, amiben a fő szempont az ágyhoz járó normatíva volt. Aztán próbáltam megértetni, hogy más szempont is lehetne. Ott voltam, amikor az utolsó kívánságként kapott laptopot potom pénzért eladták, mert nem volt pénzük a kórházba való beszállításra.
Próbáltam segíteni, de nem bírtam eleget.
Nem bírtam annyit, amivel sikeresebb lett volna a harca a halálos kórral. Annyit, amivel esélyt kaphatott volna.
Lacika ma reggelre, 17 évesen meghalt. Fájdalmas űrt hagyott maga után, megválaszolatlan kérdéseket, felelősségeket.
Jó lenne úgy megadni neki a végtisztességet, ahogy másnak. De a nyomorúságban ez sem megy. Még ez sem.
