Van, ahol a gyerekek nyári táborozása természetes. Választanak, érdeklődésüknek, kedvüknek megfelelően. Van, ahol szükségszerűség, mert nincs kire hagyni a lurkókat. És van, ahol fel sem merül a táborozás, mint nyári élményszerzés, elfoglaltság.
Mélyszegénységben élő gyereket táborozni vinni nem egyszerű vállalkozás. Először is ki kell alakítani egy olyan bizalmi viszonyt, amiben nyugodtan elengedik a szülők velünk a gyerekeket, több napra is. Sokan gondolhatják, hogy mi ebben a kunszt…de ha belegondolnak, hogy ezek a gyerekek gyakran befejezik úgy a nyolcadik osztályt, hogy sehova nem utaznak el kirándulni, nem alszanak távol a szülőktől, akkor talán megértik. Hogy ehhez is idő, munka szükséges…
Szerencsére ez már nálunk jól működik, ma már inkább abból van konfliktus, ha valaki kimarad. Nehezen értik meg, hogy lesz még máskor is, és legközelebb majd más jöhet.
Aztán ott van az egyheti cucc kérdése. Mert itt nincsen több váltás fehérnemű, pizsama, fürdőruha, váltócipő, törülköző, esőkabát, strandpapucs, tisztálkodó felszerelés…És nincsen úticsomag, zsebpénz, hátizsák, vagy utazótáska sem. Itt minden részletet, ami máshol természetes, egy levélben leírható és betartható, át kell gondolni. Aztán sokszor megerősíteni, hogy nem baj, ha valami nincs, majd mi viszünk. És veszünk is, ha kell. Fürdőruhát, fogkefét, sampont, viszünk törülközőket, pólókat, papucsokat. Készítünk az útra reggelit, ebédet. Előtte viszünk ki minden családhoz fejtetű irtót – a nyár ebből a szempontból mindig rémes – mindenkivel megbeszélve, hogy az indulást megelőző este használják, és persze viszünk magunkkal is. Az első esti mosakodáshoz…
Aztán számítani kell arra, hogy az indulás napján, amikor megy a busz a megbeszélt helyekre, hogy összeszedje a gyerekeket, biztosan nem lesz ott mindenki. Akkor sem, ha előre, papíron odaadtuk az időpontot. Akkor sem, ha tízszer megbeszéltük. Mert sok helyen nincsen ébresztőóra, és a felkelés, pláne nyáron, mikorra elszoknak az iskolába indulástól, nehezen megy. A tv, ami mindig, mindenhol be van kapcsolva, mondja a pontos időt. Már amikor mondja. Úgyhogy a busz elindul az utcákon, és összeszedi a még otthon levőket is. Persze az ilyen kis falvakban nem jut le mindenhova, de a jobb időérzékűek, vagy izgatottabbak, akik időben ott vannak, elszaladnak a késlekedők házáig.
Amikor elindulunk, kb. egy óra múlva kezdődnek a rosszullétek. Sok közöttük az utazási betegségben szenvedő, mivel nagyon keveset utaznak autóbusszal, autóval. Ha odaérünk már nincs baj. Érdekes, hogy hazafele sokkal kevesebben szoktak rosszul lenni.
Egy ilyen csoport táboroztatása sokszorosan nagyobb rákészülés, több pénz.
Viszont olyan lehetőség, aminek a hatása sokszorosan megtérül. Mert mást látni, más viszonyulásokat megtapasztalni, élményeket, barátokat szerezni nekik különösen fontos, a lehetőségek megélése, a mintakövetés szempontjából.
Kár, hogy az ebben a társadalmi csoportban élő gyerekeknek csak töredéke jut ilyen lehetőséghez. Mert könnyebb, egyszerűbb elvinni azokat, akik jelentkeznek, akik fizetnek érte, ha kell, akiknek nem kell előtte fejtetűirtás, és nem kell nekik fürdőruhát és fogkefét venni sem. Akiknek a szülei megértik, mikor indulnak, és meddig maradnak. Akik akarnak.
De azokkal is kezdeni kellene végre valamit, akikben már az akarat, a szándék sem tud megfogalmazódni.
