Amikor elkezdtem ezt a munkát, az egyik legszembeötlőbb az volt, hogy mindenki mindenkivel rosszban volt. Indulatosak voltak egymással, nemtörődömök, irigykedtek, hazudoztak, rágalmaztak, kiabáltak. És néha össze is verekedtek.
Akkor az, hogy valaha ez változni fog, elég esélytelennek tűnt. Lassan, lépésről lépésre értettem meg az életükből annyit, amennyit nem cigányként, és nem mélyszegénységben élve meg lehet. Sok dolog, ahogy próbáltam elindítani valamit, ösztönös volt. Sok nem sikerült. Sokat másképp kellett. De volt, ami változásokat indított el. Ez lelkesítő volt, ebbe kapaszkodtam, nem a kudarcokba.
Az asszonyokkal egyszerűbb volt a kapcsolatfelvétel, és a munka is. Nyilván, mert én is asszony vagyok, és a gyerekek szeretete gyorsan képes hidat verni a másik felé.
Sokszor elmondom, hogy a mi munkánk célja nem az, hogy örökösen bábáskodjunk felettük, megoldjuk a gondjaikat, hanem az, hogy képessé tegyük őket arra, hogy önmagukat megszervezzék. Mindig annyit segítünk, ami éppen kell, és aktivitást várunk el ezért is, cserébe.
Hisszük, hogy minden változásnak a magja a közösségfejlesztésben gyökerezik. De itt, még közösség sem volt. Csak egy szétesett, egymásra acsarkodó tömeg. Még a családokon belül sem tudták elviselni egymást. A szegénység, a lehetőségek hiánya, a tanult tehetetlenség, a kriminalizálódás, az uzsora, a hatalmi harcok, no meg az örökös ellentétek, cigány-nem cigány, oláh cigány-romungro, mind csak tovább mélyítette a konfliktusokat.
Aztán elindult valami. Ma már ezen az úton haladunk tovább. Most pl. egy Norvég Civil Alap által támogatott projekt ad hátteret hozzá. Az alap már megteremtődött, két éven át megszokottá váltak a rendszeres programok, együttlétek. Amelyek először egymás elviselésével indultak, később beszélgetésekkel, amiben sokszor pattanásig feszült a hangulat, sok volt a felugrálás, kiabálás, néha alig lehetett mederben tartani az indulatokat.
Ebben a projektben az asszonyközösségre fókuszálunk. Minimum harminc asszonyra terveztük, de sokszor vannak negyvenen is, és persze nem zárjuk ki a férfiakat sem. Szeretnénk egy egymást támogató, önszerveződésre is képes közösséget kialakítani belőlük.
Az asszonyok sokféle tudással, tapasztalattal vannak benne a programban. Mindenki hozzáteheti a magáét. Tudásmegosztás van egymás között is, az idősebb, nem cigány asszonyok, vagy azok, akik nem a nyomorúságban való túlélés tudását kapták örökül, sokat segítenek ebben. De eddig nem tették. Igaz, nem is kérte tőlük senki.
Olyan témákkal foglalkozunk, melyek problémát jelentenek az életükben, és melyekről azt gondoljuk, az asszonyok, az anyák képesek hatni rá. Az első, a háztartási ismeretekhez kapcsolódó blokk most fejeződött be. Sok dologról esett szó, a kevéske pénz beosztásáról, a kötelező befizetésekről, arról, hol, mi, mennyibe kerül, és készült szakácskönyv is, a helyi receptekből, és tanultak gyógynövényekről, gombákról, kiskertről, takarításról, terítésről, terveztek konyhát maguknak, sorba vették a főzés itt is megtermelhető alapanyagait, és a tanultakat ki is próbálták otthon. Voltak vendégelőadók, akikkel egyszer személyesen, egyszer skype-on beszélgettek, gyakorolva az internethasználatot is.
Már nincs veszekedés. Várják a programokat. Beszélgetnek, örülnek egymásnak.
Léphetünk hát tovább. A következő részben a gyereknevelésről, a tudatos családtervezésről esik majd szó. Ez nehezebb téma lesz, mint a háztartásvezetés. De az megteremtette az alaphangulatot, hogy erről is beszélgessünk. Ott van azoknak a tudása, tapasztalata, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak, szakmával, stabil alapokkal. Akik ott nőttek fel, csak másképp. Akik más munícióval indultak az életbe. Akikkel azonos célokat fogalmaznak meg, mindannyian: tanuljon, legyen jó szakmája a gyereknek, amiből meg tud majd élni.
A valóságban mégsem úgy sikerül. Mert kimaradnak az iskolából. Mert nem bírnak velük. Valami itt hibádzik. Persze, nyilván az iskola is hozzáteszi a magáét, de többet számít a szocializáció. Ami kiskoruktól épül bennük otthon, és erősebb mindennél.
Ott van az asszony is, akinek fia abbahagyta a középiskolát, pár hete még örömmel újságolta, hogy elment a fia, a Dunántúlra, másokkal együtt, egy építkezésre, dolgozni. Aztán, hogy nagyon kemény a meló….és sokba kerül a kaja, szállás. Nem sok pénze marad. Később, hogy jön haza. Jó lenne, ha itthon kapna közmunkát. Az anyja meg sajnálja. Jobbat szeretne neki. Kérdezem, mit várt? Hiszen nincs semmi képzettsége, csak a fizikai ereje marad. Az meg ilyen. Kemény. Érti, bólogat. De nem tud vele mit kezdeni.
Ezt a pontot kell megfognunk. Tudatosítani, ezerszer újra és újra, hogy kialakuljon az akarat, szülőben és gyerekben is. És a közösségben is. Hogy ne legyen, ami elviszi őket az iránytól. Amiről tudják, hogy merre mutat, de mégis eltérnek tőle.
Sokan megfogalmazzák, hogy rossz volt a gyerekkoruk. És ők jobbat akarnak a gyerekeiknek. Minden szülő ezt akarja. De a gyakorlatban ez nem a tanulás irányát jelenti. Még nem.
A következő hat hónap az asszonyokkal erről fog szólni. A tudatosságról a gyereknevelésben. Amit ezer szállal támogatnunk még, a baba-mama klubtól a tanodáig, az ösztöndíjaktól a pszichológussal történő beszélgetésekig. És nemcsak hat hónapig. Sokáig kell ezzel a beavatkozási ponttal foglalkoznunk, hogy változás legyen. De ha egyszer megindul, már könnyebb lesz ez is. A többivel is így volt. És meg fog indulni. Muszáj neki.
