A múltkor megint összevetette valaki az Igazgyöngy modelljét, és a Cserdi-t. Igazolásul, hogy a mienk sikertelen, belinkelt egy blogbeírást, hogy lám, még én is leírom, hogy mennyi baj van vele, bezzeg a másik, arról csak jót olvasni, és belinkelt egy cikket arról is.
Már leírtam, de megteszem időnként újra: nem az a célom ezzel a bloggal, hogy valami dicsfényt rakjak magunk köré, állandóan arról mesélve, milyen szuperül megy minden. Nem is az, hogy adományt gyűjtsek. Nem politikai kritika (erre talán jó érv, hogy az MSZP kormány idején kezdtem írni), ha sokan ezt is akarják kihallani belőle. Egyszerűen a problémáról szeretnék írni, nyilván szubejktíven, de hitelesen, újabb és újabb aspektusokból, a munkánk mentén, amit nap, mint nap végzünk a szegregátumokban, a mélyszegénységben élőkkel, akiknek jelentős része (de nem mind) roma.
Arról a rendkívül bonyolult problémahalmazról, amivel ilyen mélyen csak az szembesül, aki naponta belemerül, és megtapasztalja a nehézségeit. Amiről nem lehet hazudni. A helyzet nem engedi. Amiről mindig le kell írni, hogy mennyire kevés benne a személyes felelősség, és mennyire sok a társadalmi. Ami nem most kezdődött, hanem generációk óta épül, dagad, egyre több kockázati tényezőt teremtve a társadalomban.
Aki azt mondja, bármilyen munkára, amit a szegregátumokban végez, a generációk óta a nyomort átörökítő családokkal, hogy neki minden sikerül, azt én sosem hiszem el. Mert tudom, hány buktatója van, hányszor torpan meg az ember, hányszor kezdi elölről, mire valami elindul.
Ha lenne gyors és tökéletes megoldás, már megoldódott volna. De ettől, legalábbis országosan nézve, egyre messzebb kerülünk.
A lemaradás óriási. Mindenben. Tudásban, képességekben, szokásokban, lehetőségekben. Fejleszteni kell gyereket, szülőt, egyénenként, családonként, közösségenként. No meg ott vannak a velük foglalkozó intézmények, hivatalok, szakemberek. Akik sokszor magukon belül is annyi bajjal, problémával küzdenek, hogy abban nagyon kevés figyelem marad azokra, akikkel foglalkozniuk kellene. Egy leszakadó térségben mindenki lefele megy.
És ez nem elég, mert közben minden változik, az intézményrendszer is, a társadalmi közeg is, a politika súlypontjai is. Ezekre a változásokra is figyelni kell, mert ezek meghatározzák pl. a lehetőségeket, viszonyulásokat. No meg, változok én is, hiszen rengeteget tanulok ebből, és érzelmileg sem tudom kivonni magam, hol elkeseredek, dühös leszek, vagy éppen feldobott, boldog.
Szóval, hallatlanul izgalmas, és hallatlanul bonyolult ez a munka. Ami nehéz, de naponta ad valami örömöt. Most pl. egy család, akiknél már tényleg úgy tűnik, tartós változás van. Pedig volt gond velük is, mindenféle, mint mással, de valahogy mindig éreztem bennük az erőt, a változtatni akarást.
Persze lassan haladnak, hiszen a jövedelem minimális, de látszik, tudatosan, tervezve vannak náluk a dolgok. A házon nincs tartozás, a villanyban, kukadíjban nincs elmaradás. A kertet művelik, nagy része már bevetve, örömmel mutatják az ágyásokat, hol, mi került a földbe. A körbekerített udvaron az ólban 100 csirke. Egy sem pusztult el, napoznak, csipegetnek a kis udvaron. Sokat meg akarnak majd tartani, tojónak. Tervezik a másik ólat, malacoknak. És persze szeretnék majd a házat is javítani. Ha lesz rávaló. Szeretnék megcsinálni a konyhát.
Most egyetlen helyiségben van minden, itt élnek a három gyerekkel, a berendezés puritán, de tiszta.
Az alapítvány tevékenységeibe bekapcsolódnak, a programokba, hímzésbe, és ezért részesülnek is azokból, amit tudunk nyújtani annak, aki nekünk is segít. A szántás, a vetőmag, az ól építése nekik is elérhető lett. De e mellett önerőből is terveztek, a csirkék ára, a táp, a kerítés mind saját forrás.
Öröm velük beszélgetni. Pedig nem mindig volt felhőtlen a viszony köztünk. Kicsit még szeretném a közösségbe jobban bekapcsolni őket, ehhez próbálom érteni a helyüket a családok rendszerében, a régi történeteikkel együtt, ami nyilván hat, a változást a közösség is nehezen veszi észre, és ők ritkán adnak újrakezdési lehetőséget valakinek.
Már látom a kommentelőket: na és? Egy család változik valamicskét? Mi az? Mennyien vannak…és náluk mikor lesz változás?! Mintha nekem kellene felvállalnom az összes roma közösség integrálását…
A faluban persze nem ők az egyetlenek. Aznap három kertet néztem meg, és nézhettem volna többet is. De messze van még a változások beépülése, megszilárdulása. Addig még sok kudarc lesz biztosan. Amiről be fogok számolni. Akkor is, ha sokan ebből azt a következtetést vonják le, hogy ez, amit csinálunk sikertelen. Nem az. De nem is egy rózsaszínre színezett kép. Csak a valóság.
Amiben benne volt a mai nap is. Amikor két asszony a faluból egyedül, pedagógus segítsége nélkül vezényelte le a megyeszékhelyre való beutazást a gyerekekkel, egy Waldorf iskola sárkány-ünnepére kaptunk meghívást, ahol a gyerekeik cigánytánccal léptek fel, ők pedig a kézimunkáikat árusították, számlát írtak, és elszámolnak majd vele hétfőn, hiánytalanul. Háromszor telefonáltam, teljesen fölöslegesen, csak a magam megnyugtatására. Vagy inkább a magam örömére. Mert pár éve ez még itt elképzelhetetlen lett volna.
Boldogan hallgattam az élménybeszámolóját. Hogy ez siker-e? Igen, az. Óriási lépés. Sok minden kellett hozzá. De talán a legfontosabb a bizalom. És a szeretet.
