Tulajdonképpen régóta gondolkodom ezen. Hogy miért általánosítunk a sikereket illetően is.Nyilván sok mindennel összefügg ez is, a pályázati sikerkritériumokkal, meg a magunk állandó fényezésével, hogy persze, nekünk megy, nálunk minden működik, lám, elég volt pár év, és megfordult minden negatív tendencia, ez a tuti módszer, nálunk van a bölcsek köve.
Az, hogy én mindig a nehézségekről beszélek, csak arra volt jó sok véleményezőnél, hogy megállapítsák: ez nem jó út, hiszen nem működik jól, mindig a bajok, nehézségek jelennek meg itt a bogban is, bezzeg máshol, ahol mindig csak a pozitívat hallani, az a jól működő, biztosan. Az a jó példa.
Megtapasztaltam ezt már rég, írtam is róla, hogy a konferenciákon hányszor mondom el, hogy nekünk nem megy olyan gyorsan, mint ott hallani, nekünk nem rózsaszín a kép, és mindig hülyén éreztem magam, lesajnálva, volt, aki még tanácsokat is adott nekem, hogy kellene csinálnom, más kiégettnek nevezett.
Voltak ugyan néhányan, akik utána, a folyosón elmondták: jó, náluk azért nem akkora a szegénység, nem akkora a cigányok aránya, nem akkora a munkanélküliség, nem annyira olyanok a cigányok, stb… Aztán, mikor azoknak a modelleknek, amelyek olyan gyorsan sikeresre lettek kommunikálva, kicsit utánanéztem, rájöttem, más a gond. Az utóbbi időben pedig még sok hasonló megtapasztalásom volt.
Pár hónapja pl. egy faluról cseteltem valakivel, talán már írtam is erről valahol, hogy az mitől működik, mitől olyan sikeres, a mienkkel szemben. Aztán, volt egy mondat, ami után nem éreztem fontosnak az összehasonlítást: hogy az illető ismeri azt a falut, mert ott van a testvérének nyaralója. Innen máshogy nézett ki a dolog. Ahol mi dolgozunk, ott ugyanis senkinek sincs nyaralója, házat nem vesz senki, telket se, ház nem tudom mikor épült utoljára…
Aztán most egy dolgozatot olvastam. Egy módszer sikeréről írt egy iskolában, ami megváltoztatott mindent. A dolgozat eleje az integrációról szólt, a szegénységről, így volt egy megoldás-üzenete, érdekelt hát a dolog. A családok lakhatási körülményeinek bemutatásakor adatokat írt, volt benne egy ilyen sor: “a lakások 10%-ban nincs korszerű fűtés, meleg víz, sőt, 8%-ban vízöblítéses WC sincs.” Nem kétlem, hogy abban a közegben ez szegénységnek minősül. De hol van ez ahhoz képest, ahol az egész utcában sehol nincs bent a víz, és még pottyantós WC sincs.
Sorolhatnám még a példákat hosszan, ahol nem olyan mértékű a szegénység, és annak minden hozadéka, és a módszerek, akár az oktatásban, akár a munkahelyteremtésben hamar sikert produkálnak, mert egyszerűen nem olyan mélyről kell indulni. De valami miatt arról, hogy honnan indulunk, nem beszélünk, elintézzük azzal, hogy halmozottan hátrányos helyzetűek, vagy hogy cigányok, esetleg csak úgy, általában szegények, és úgy állítjuk be a munkánkat, mint ami sikeres lehetne mindenhol. Mintha mindenható lenne a módszerünk. Mintha mi ügyesebbek lennénk bárkinél. Mintha az egész olyan baromi egyszerű lenne.
Sok helyen megfordultam már az ország szegregátumaiban. És határozottan állítom, nem mindegy, honnan kell elindítanunk a munkát. Van különbség a szegénység fokozatai között, és ezt figyelembe kellene vennünk, amikor a módszereink, munkánk sikereit bizonygatjuk.
A héten Székelyhíd roma telepén jártam. Izgalmasan alakul a dolog, lehet, a határ túl oldalán hamarabb adaptálódik az igazgyöngyös modell, a térség parlamenti képviselője erősen lobbizik érte, már alapítják a civil szervezetet, ami koordinálja majd a munkát, bevonva iskolát, közösséget, önkormányzatokat. A legnagyobb telepen voltam, nálunk már nincs ekkora szegénység, a vályogból épült viskók között felidéződött bennem a hat évvel ezelőtti falu, mikor kezdtük, két téglára állított lábasban főtt az ebéd, WC sehol, rengeteg gyerek, és persze kutya. A problématérkép elkészítése lesz itt is az első.
Mert a hiteles problématérkép a kiindulás alapja. Azt hiszem, ezt meg kellene mindenhol csinálni, ahol a szegénység ellen munkába kezdenek. Az államnak is. A lehető legpontosabb megnézni a szegénység mértékét. A lakhatásban. Az emberek mentális állapotában.. A munkavállalói kompetenciákat. A kriminalizációt. Hogy milyen mértékű az uzsora? Van e vallási közösség? A konfliktuskezelési szokásokat…a lehetőségeket….és még annyi mindent. Rengeteg tényezőt kell értelmezni, látni.
És ehhez mérten indítani stratégiát, majd beszélni a sikerekről is. Nem kellene itt sem általánosítanunk. Pontos képet kellene adnunk. A programok fejlesztőinek és az államnak is. Talán akkor nem lenne olyan rózsaszín a kép.
Ezen morfondíroztam magamban pénteken, a dög melegben, egy család udvarán. Közben a kislányt néztem. Egy műanyag lavorban ült, az utcáról hozott vízben. Egy pohárból nyalakodott valamit. Az előző nap adományba kapott nesquiket. Láthatóan elégedett volt az életével.
Milyen furcsa ez is. Minden viszonylagos. Egy helyzet, ami neki öröm, nekem kétségbeesett tenni akarás.
