Kérdezi tőlem a minap egy ismerős, aki a mienkhez hasonló terepen dolgozik, és most épp az uzsora megállíthatatlan folyamatán próbált fogást keresni: „Nálatok is ilyen gonoszak az emberek?”
Merthogy nincs a közösségen belül támogatás, egymás segítése, csak a rászedés van, hogy a másikat levegyék anyagilag, függőségbe tegyék, fenyegessék, nem számít semmi, sem a gyerek, sem a másik ellehetetlenítése, és nincs senki, aki szót emelne, hogy ne tovább. Az összefonódások is a negatív folyamatokat erősítik tovább.
Ha pedig így működik, nagyon nehéz segíteni bármiben. Nem megoldás az uzsorás kifizetése, sem a családok egyéni támogatása.
Lassan ismertem ezt fel én is. Megszenvedtem a segítségnyújtás minden buktatóját, amikor egyesek folyamatosan kijátszottak, hogy még többhöz juthassanak hozzá a nélkül, hogy bármiért erőfeszítést tennének. Sok kudarc, rossz döntés után kezdtem érteni a dolgokat. Kezdtem érteni, hogy az egésznek a kulcsa a közösségfejlesztés. E nélkül nem lehet jól segíteni.
Nehéz ezt érzelmileg is megélni. Nekem is. Hogy az ember értse, oka van ennek is, és ne kezdje megutálni azt, aki a boldogulást csak ebben látja. Mert vele is dolgunk van. Aki ebben teljesedett ki, ebbe ölte tudását, ebben fejlődött. Nyilvánvalóan rossz irányba. Ezért lenne fontos a gyerekekre figyelni. Mert nagyon nem mindegy, merre halad a fejlődés. A kreativitás utat tör magának itt is, így lesznek kifinomult módszereket használó bűnözők, a megfélemlítés minden pszichikai tényezőjét ismerő uzsorások, vagy behajtóik, emberek, akik mindennél pontosabban látják a másik gyengeségeit, és lépésről lépésre vonják a bűvkörükbe őket. Akik hihetetlen kommunikációval, pontosan célozva használják ki a másikat, teszik prostituálttá a lányt, kezessé a kölcsönfelvételnél azt, akinek köze sincs hozzá, vagy műszaki cikkek horribilis áron történő megvásárlójává azt, akinek a jövedelme ezt sosem tenné lehetővé, hol a rábeszélés, hol a hízelgés, hol az erőszak technikáit alkalmazva.
És megfér egymás mellett ez a kifinomult tudás és a máshol mutatkozó teljes tudáshiány. A funkcionális analfabetizmus a büntethetőségi fokozatok pontosan, szöveghűen idézett ismeretével.
Kapok most is egy facebook üzenetet, a sokadik hasonló eset, könyörögve kér segítséget egy férfi. Hogy már egy éve ígérgetem, és nem segítek rajtuk, pedig mennyire szükségük lenne rá. Mindent bedob, a helyzetükben megjelenő, a gyerekre irányuló erőszaktól a bibliai üzenetig. Mivel sok hálózatnak a tagja vagyok, eszembe jut egy pár hónapja történt beszélgetés a fővárosban, amikor többen is rákérdeztek (tudva, hogy ezen a településen is dolgozunk) egy férfira, aki már az összes ezzel foglalkozó szervezetet elérte, segítséget kért, kapott, aztán újra kért, aztán követelőzött, lett egyre gyanúsabb az egész, és kérdezték tőlem ismerem-e? Mert a szálak összeértek, és hamar kiderült, itt semmi sem elég, a férfi valószínűleg ezzel tölti a napjait, hogy lóg a neten, keresgél, és ha segítő szervezetre akad, akkor mindig elmondja, hogy na, őrajta aztán senki sem segít, pedig itt van a nyomorúságban, gyerekkel, stb… És hiába kapott segítséget az egyiktől, megy a másikhoz, említést sem téve erről, és adja elő ugyanazt, újra.
Most, hogy megint keresett, megírtam neki ezt. Hogyha ilyen ügyes, jól fogalmaz, tudja használni az internetet, hiszen megtalál mindent, biztosan lehetne ennyi energiával munkát is keresni, hogy ne erre rendezkedjen be, mert ebből biztosan nem lesz megfelelő megélhetés. Nyilván nem érintette meg a dolog, bár remélem, azért elgondolkodik rajta, legalább azon, hogy kimerítette a lehetőségeket és talán tényleg másfele kellene keresgélnie.
Persze könnyebb lenne, ha itt, ezen a településen is lenne kapacitásunk közösségfejlesztést végezni. Mert az, ha az egymást ismerő, egy utcában, faluban lakókon belül tudunk valamiféle közösségi szabályozást, érzéseket elindítani, akkor az nagyot lendít mindenen. Ha el tudunk jutni egy közösségi „igazságosság” kialakításáig, amiben már kihangosodik, hogyha valami nem jó…. ha valami a másik becsapásán, megfélemlítésén alapul, ha egyenlőtlenségekhez vezet. Ha el tudjuk érni, hogy problémákról tudunk közösen beszélni, az indulatokat féken tartva, következtetéseket levonva, akkor elindul valami.
Akkor lehet reményünk arra, hogy az egymással gonoszul viselkedők szolidaritást mutassanak. Hogy aki vét a másik ellen, kényelmetlenül érezze magát a közösségben, mert tudja, eltért a normától. Könnyebb ez az egész ott, ahol vallási közösség van, és nehezebb ott, ahol nincs. De muszáj mindenhol. Mert e nélkül nem lesz változás.
A múlt hét végén pl. nagyon büszke voltam az egyik helyi segítőnkre. Az egyik kirándulásról szombaton megmaradt pár kenyér. Hétfőre megszáradt volna. Felhívott, hogy úgy gondolta, ha egyetértek vele, odaadja három családnak, ahol a legtöbb a gond, legtöbb a gyerek. Ebből két család igencsak problémás, neki is, nekünk is rengeteg konfliktusunk van vele. Az egyikkel még perben is áll, bonyolult történet, a lényeg, hogy a legrosszabb a viszonyuk. De képes ezt félretenni. Képes szolidáris lenni. Nem hagyja, hogy tönkremenjen a kenyér, mert jól tudja, van, ahova nagyon kellene. És azt választja, ahová a legjobban kell. Nem akar velük beszélni, hiszen haragban vannak, ezért nem ő viszi oda, hanem odaküldi a családtagjával. De segíteni akar. A gyerekek miatt.
Azt hiszem, a munkánk egyik fontos fokmérője a szolidaritás megjelenése az emberek között. Mert ez a pozitív dolog képes emberi közösséggé formálni újra mindazt, amit a nyomor szétzilált. A gonoszság, a gyűlölet negatív érzéseit lassan át lehet váltani pozitív odafordulásokra, egymás elfogadására, együtt gondolkodásra.
Azt hiszem, a közösség képessé tevése a legfontosabb terület az integráció felé mutató úton.
