Az hamar kiderült számomra ebben a munkában, hogy fölösleges minden fejlesztés, ha nincs terep, ahol a tanultaknak a gyakorlatban kipróbálható, kézzelfogható haszna van, akkor megmarad egy kipipált programnak, és az eredményessége, hasznosulása nem fog beépülni.
És akkor sem lesz hatás, ha elengedjük a felvett fonalat, és akár szakaszosan is, de elveszti a folyamatosságát a fejlesztő munka. Olyan rémes, hogy nem tudtuk ezt most sem érvényesíteni pl. a tanoda pályázatok esetében. Mert ezt nem lehet hónapokra, félévekre abbahagyni, az addig felépített hatásrendszer eredménye eltűnik, elmennek a szakemberek is, hiszen meg kell élniük valamiből. Aztán elölről kell kezdeni az egészet, ha végre kihirdetik a pályázat eredményét, amire már lassan hónapok óta várunk. És persze az is érdekes lesz, hogy milyen lesz a nyertes lista. Az előzőből kimaradtunk, a sok, tanodát először nyitó ismeretlen szervezet pályázata akkor jobbnak találtatott, mint pár régóta működőé. Azóta szakmailag még erősebbek lettünk, tanoda-módszertani fejlesztések kidolgozásának sorába kapcsolódtunk bele, segítve folyamatosan másokat is azzal a tudással, ami nálunk van. De ennek ellenére nem lehetünk biztosak a támogatásban. Várunk hát, és reménykedünk.
A folyamatosság a közösségfejlesztésben is meg kell, hogy legyen. Most fejeztük be a két éves NCTA-s programunkat, ahol sikerült kibővítenünk és megszilárdítanunk azt a közösségi magot, amire számíthatunk. A program elején és végén készített szociometria meggyőzően mutatja a változást, a velünk már munkaviszonyban dolgozók pozíciója tovább erősödött, és sokan, akik elköteleződtek már a változásban, a többiek megítélésben is javultak. Azok pedig, akik még mindig a „nekünk jár” malomban őrölnek, és nem igazán akarnak aktívan tenni az élhetőbb faluért, nos, ők a periférián maradtak, megjelölve nekünk az újabb feladatot, kitalálni, hogyan húzhatnánk őket valahogy beljebb.
Most, keresve a következő továbblépési pontot, a heti találkozókkal megyünk tovább, nem engedjük el azokat, akik már közösséget alkotnak. Mert mi folyamatokban gondolkodunk.
Annyira gátja az egésznek ez a projektszemléletű pályázati szakaszolás. Iszonyat pénz megy ki olyan fejlesztésekre, amelyek utána elmaradnak, hiszen ha nincs pénz, nem csinálja senki, és különben is, minden csak egy projekt volt, nem folyamat, volt ideje, eleje, vége, indikátora, a fenntarthatóság meg mindig ködbe vész. Oda elég egy adminisztratív jelentés. Hol van már a Gyerekesély program? Hol vannak az elindított fejlesztések? Pedig mennyi pénz volt benne… Nézi valaki a hatását? Hogy hatott-e a védelembe vett gyerekek számára? Az egészségügyi állapotukra? A tudatosabb szülői nevelésre? Bármire?
És hol vannak a települési esélyegyenlőségi tervek, amelyeket még át is dolgoztak utána, hogy aktualizálják? Az is egy projekt volt. Egy aktualizáló projekt. Találkozásokkal, előadásokkal, megbeszélésekkel. Sok millióért. És mi a helyzet a célcsoportra gyakorolt hatással? Ott milyen változás van? Ki méri? Kit érdekel?
Érdekes ez. Hogy miközben változásokat irányoz elő a felzárkóztatáspolitika, úgy tűnik, közben a változások természetét figyelmen kívül hagyja. A terepi tapasztalatokról meg már nem is beszélek. A változások méréséről, utánkövetéséről meg pláne nem. Pedig a mérés jó tükör. És a visszamérés is. Ha ezeket a ráfordításokkal összevetnénk, világosan látszana, mennyire rossz ennek az egésznek a rendszere.
Lehetne pl. a kommunikációra fordított pénzeket inkább hiteles mérésekre fordítani. Mérni a közmunka hatását. A szociális szövetkeztek eredményességét. A munkavállalói kompetenciák változását. Mérni, milyen hatása van az átképző tanfolyamoknak. Hogy mit ér az a papír, amit kaptak. Vagy a 16 éves tankötelezettségét. Összevetni az iskolából hiányos alapkészségekkel kikerülők számát a kínálkozó munkalehetőségekkel. Mérni az oktatási szegregáció növekedését, és annak hatását a korai iskolaelhagyókra. A pedagógusok kiégettségének mértékét.
Azt hiszem, ezek mutatnák, hol van a baj, és mire kell hatást gyakorolni. De ez most nem tűnik tendenciának. Hogy lássuk, mi és miért nem megy. Úgy tűnik, csak azt mérik, ami sikeres. És azt is úgy, hogy még véletlenül se mutasson sikertelenséget. A problémákról nincs szó. Mintha nem lenne szegénység. Csak azt hallani, hogy Magyarország jobban teljesít.
Erről eszembe jut egy eset. A héten bejött hozzám egy fiatalember. Kiskorától mellette voltam, SNI-ként kezdte, nagyon szép íve van az életének, sikerült „normál” tagozaton a kőműves szakmát kitanulnia, van jogosítványa, sportban is eredményes volt. Már felhagyott vele, mert van már családja, akikről gondoskodni kell, egy gyerekkel van otthon az asszony, ő meg közmunkán, kérdezi, azt a CSOK-ot neki hogy lehetne igénybe venni, mert lakás kellene, megcsinálná ő, csak hát jó lenne a támogatás hozzá, mert a közmunkabérből esélytelen, még, ha fusizik is mellette. Hosszasan mesél, hogy kevésért is elvállal mindent, disznóólat, lépcsőt, vakolást, és nagyon ügyel, hogy jól csinálja meg, mert azt akarja, jó híre legyen, nem csap be senkit, leírja, mennyi az anyag, ugyanennyit kér a munkáért, ha sokallják, megbeszélik, enged az árból, csak munka legyen. Mégsem halad egyről a kettőre.
Magyarázom, hogy a CSOK nem érhető el neki. Mondták ezt a hivatalban is, mondja, de eljött, gondolta, hátha én tudok valami mást mondani. De nem tudok. Keserűen búcsúzik. Hát milyen világ ez?- kérdi.
Ez egy ilyen világ. Kettészakadt. A leszakadó felét nem teszik láthatóvá. Semmiben. Este pedig a tv-ben újra az arcomba tolják: Magyarország jobban teljesít. “Mi igénybe vesszük a CSOK-ot”- mondja sugárzó arccal a divatosan öltözött, ápolt fiatal nő, a férje meg a gyerekei mellett, és boldogok….mekkora jó már…
