Kérdezi tőlem a minap valaki, meg tudnám-e mondani, milyen képzéseket érdemes tartani a szegregátumokban, aminek értelme is van.
Az világosan látszik, hogy amikre eddig költöttek, azok tartós és tömeges változást nem hoztak. Hiszen hiába szerveznek új és új számítástechnikai tanfolyamokat a „digitális szakadék” csökkentésére, ha van egy másik szakadék, az alapkészségek területén. Aki nem tud megfelelően írni, olvasni, nem tudja értelmezni a szövegeket, az nem tudja úgy használni a számítógépet, hogy abból számára előremutató változás legyen. És a többi sem hoz változást az élethelyzetükben. Ahol a mobilitás nem értelmezhető, ott hiába végez pékként valaki a tanfolyamon, ha a környékén nincs olyan pékség, ahova felvehetnék. (Azt már nem is említem, hogy ugyanazért a képesítésért tanul évekig egy fiatal, amit pár hónap alatt megszereznek ugyanabban a szakképző iskolában az OKJ képzésbe bevont közmunkások. Ez aztán remekül motiválja a bennmaradásra a gyerekeket…. ) Vagy, mit kezd a mobilitásra szintén képtelen SNI fiatal lány a targoncavezetői képesítéssel, egy olyan faluban, ahol sose láttam targoncát… Szóval, nem véletlen, hogy tömeges változás nincs.
Összeszedtem, mi, hogyan, milyen beavatkozási pontokkal haladunk a munkavállalói kompetenciák fejlesztésében. Korántsem annyi pénzből persze, mint amit az állam erre a mi működési területünkön is fordít.
A fő célunk mindig kettős volt: egyrészt a mobilitás fejlesztése, másrészt a helyben maradók munkavállalói képességeinek fejlesztése. Mindkettőre jellemző a fokozatosság, a belső késztetés kialakítása, és a hiányzó tudások pótlása is. Egy-egy területre csak annyit fordítunk, ami fontos a következő lépcsőfok megtételéhez. És csak úgy, hogy azonnal terep, vagyis munkalehetőség is legyen a fejlesztett képességekhez. Mert a nélkül értelmetlen minden. Ha nincs, ahol kamatoztathatja a tudását, csak pénzkidobás, időtöltés volt az egész.
Volt nekünk is alapkészség megerősítésére irányuló tanfolyamunk. Itt a cél az volt, hogy egy minimális adminisztráció vezetésére képesek legyenek, hogy el tudjanak olvasni egy hivatalos levelet, és legalább annyit értsenek meg belőle, hogy fontos, és oda kell vinni ahhoz, aki jobban ért hozzá. Persze ebben is különféle képességekkel voltak jelen. Eddig jutottunk mondjuk az írni-olvasni nem tudókkal, vagy a funkcionális analfabétákkal. Akinél volt alap, ott lehetett nagyobbat lépni. Most két munkatársunk jár esti középiskolába, az érettségi megszerzéséért. Mert ők többet értettek meg a bepótolt tudásból, és kialakult bennük a motiváció is.
Alapvető számítástechnikai ismereteket is adtunk át. Itt leginkább az volt a célunk, hogy értsék az internethasználat fontosságát és veszélyeit is, mivel a telefonokkal elért közösségi oldalakon, főleg a gyerekeik, egy olyan digitális térbe kerültek, amire a szülőknek nem volt rálátásuk. A digitális kommunikáció megértetése, használata, és a keresőprogramok voltak az átadandó ismeretek. Ma már külön facebook csoportja van a helyi asszonyközösségnek, ahová nemcsak mi, hanem ők is töltenek fel bejegyzéseket, fotókat, tesznek megosztásokat.
Mivel az első munkahelyteremtő programunk a kézművességhez kötődött, így itt indultak meg az első betanítások, tanfolyamok is. A SZUNO programunkban az első a hímzéstanítás volt. Először csak két asszonynak, aztán fokozatosan bekapcsolódtak mások is. Olyanok is, akik tudták, és olyanok is, akik sosem csinálták. A gyerekrajzok kihímzésére, mint első munkafázisra ráépült a géppel történő varrás. Erre tanfolyamot szerveztünk, akik jól megtanulták, azokat munkaviszonyban kezdtük alkalmazni, a hímzőket pedig ma is alkalmi munkavállalóival. Ma ebbe már 30 asszonyt tudunk négy településen bevonni. Közben bővült a repertoár, lett jegyzettömb-fűzés, üvegikon-festés, megjelentek a kézzel festett táskák is, mind betanítással, nagy türelemmel. Ebbe a programelembe bevontuk a férfiakat is, egy asztalosműhely létesítésével, ahol ma hárman dolgoznak munkaviszonyban. Itt is volt tanfolyam, a gépek használatáról, ma már stabil a képkeret-készítés az ikonokhoz, és a dobozkakészítés, amit az asszonyok festenek ki, mesedobozzá, a gyerekek rajzai alapján. És itt is vannak még más termékek, pl. a „cigánysámli”, no meg a nyílászáró-javítások, szintén a műhely eszközeivel.
Ma a SZUNO egy egyre biztosabb alapon álló társadalmi vállalkozásunk, amibe persze még sokáig kell forrást tenni, de ígéretesen fejlődik. És mindenekelőtt, akik benne dolgoznak, azoknak a tudása biztos, a termékek pedig megfelelő minőségűek. A tanulási folyamat része az is, hogy a munkájukról, eszközeikről, az anyagfelhasználásról, a kész termékekről, a szabadnapjaikról, ma már pontos kimutatást vezetnek.
A másik területünk a mezőgazdaság-élelmiszerfeldolgozás. Itt is rengeteg ismeretátadás volt, először a vegyszermentes gazdálkodás irányába, aztán sorban, ahogy a növényekkel próbálkoztunk, a zöldségfélékkel, a gyógynövényekkel, utána jött a fólia, a csepegtető öntözőrendszer, no meg a „bakhátas” műveléssel a sáfrány, mind tanulással jár, a palánta-neveléstől a téli raktározásig. Aztán következtek az „AMARI” termékek, a lekvárkészítés, a csipkebogyó-és kökénylekvár, vadon termő gyümölcsökből. Az idősebb helyi asszonyok tudásának becsatornázása, az egymástól tanulás, majd annak elérése, hogy a lekvárok egyformák legyenek, mérések, munkafázisok leírása, betartása, egészen a haccp minősítésig. A megtanult munkából pedig itt is alkalmazás lett, két fővel, most a zöldséglekvárok felé indítva meg a továbblépést, majd a bővítés lehetőségét is. Dolgoznak ebben is alkalmi munkavállalóival, jó kapocs ez a munkaviszonyos lét felé.
Mindeközben rengeteg munkát fordítottunk és fordítunk is arra, hogy a munkahelyen dolgozók csapatként működjenek. A szociális készségek ugyanis nagyon alacsonyak, akár a személyes, akár a társas készségekről beszélünk. Nagyon messziről indultunk itt is, kezdetben az elvégzett munka minimális volt, de az egymásra mutogatás bőséges, sok veszekedés, felmondás, visszakérezkedés, a hierachizálódás csapdái, minden volt, mire kialakultak azok a közösségi szabályok, amikkel ma már azt mondom, csapatként dolgoznak. Érzik, hogy maguknak teremtenek munkát, ha nem dolgoznak, akkor nem nekünk tesznek rosszat, hanem maguknak. Heti munkamegbeszélések segítik a „képessé tevést”. Sok minden van ezen kívül is itt: konfliktuskezelés, kommunikáció fejlesztése, „őszinteségi félóra” bizalmasabb beszélgetésekre, közös programok, a döntési-tervezési képességek állandó fejlesztése, a munkaszervezés javítása, a jövőben gondolkodás kialakítása, a fizetési előlegek, kölcsönök ésszerűsítése, a behajtó-cégek követeléseinek követése, fogalmak beemelése (krízis, kamatok, járulékok, TB, adóbevallás), stb.
Szóval, a recept ennyi: a képességekhez igazodó betanítások; gyakorlatba ágyazottak fejlesztések, vagyis értékteremtő munka során történjen az egész, pozitív visszacsatolásokkal; folyamatosan fejlesszük a szociális készségeket, a csapatot; alkossunk közösen betartható és következetesen betartott szabályokat; és hozzuk helyzetbe őket… hogy érezzék az előrehaladás lehetőségét, a maguk erejéből elért eredmények lehetőségét és jelentőségét.
Nos, az Igazgyöngyben ez így meg. Lassan, de egyre biztosabban látszik, hogy haladunk.
