Az Igazgyöngy esélyteremtő modelljében a nők a kulcsfigurák. Valahogy velük könnyebben megy a kapcsolatteremtés, a változások több szála van a kezükben a családban, mint a férfiaknak. Háztartásvezetés, pénzbeosztás, fogamzásgátlás, gyereknevelés, munkavállalás, közösségben való működés, egyenjogúság, kommunikációfejlesztés, konfliktuskezelés és még ezer más terület, ahol próbáljuk megérteni, helyzetbe hozni és segíteni őket. Örülünk, ha látjuk, hogy a változást tovább tudják vinni a saját családjukban, közösségükben, és újratervezünk velük ott, ahol valami miatt nem sikerült elmozdulni.
De annyi ellentmondást is hordoz ez a szerep…..
Beszélgettünk a héten erről néhányukkal. Hogy mennyire él a hagyományos női szerep, és milyen változást hozott az Igazgyöngy ezen a területen az életükben. Meséli pl. egyikük, hogy 10 éve még nem gondolta, hogy neki munkahelye lesz. Hogy az ura elengedi dolgozni. Sőt, elengedi egyedül máshova. Mert náluk ez eddig nem volt szokás. Eleinte neki is szokatlan volt, de ma már nem az. És elfogadták otthon is. Már megszokta, most így jó. Jobb, mint volt.
Dolgoznak hát nálunk. Munkaviszonyban. Aztán hazamennek, és folytatják otthon. Bár van, ahol a férj is besegít. Vagy a nagyobb gyerekekkel együtt élő családban a kisgyerekekkel otthon levő fiatalasszony. De sok teher van rajtuk így is. Viszont, ha ők is dolgoznak, több és kiszámíthatóbb a jövedelem. Van, aki a férjével együtt dolgozik nálunk. Másnak a párja távolra utazik, nehéz fizikai munkára. Elvárja, hogy az asszony se üljön otthon. A gyerekek már nem kicsik, nem kell a folyamatos felügyelet. És ez a pénz is fontos, amit az asszony keres. Szóval, az első nagy változás az asszonyok munkába állása volt.
Persze ez sem egyszerű. Van férj, aki féltékeny. Nem szereti, ha az asszonyához más is szól. Jön, figyeli, ellenőrizgeti. Konfliktushelyzetben hamar előjön a tulajdonlási vágy. Az asszonyok pedig elfogadják ezt. Ezt is.
Igen, ez bánt engem nagyon, írtam már erről, hogy ebben a furcsa alárendelt viszonyban, amiben élnek, mennyire természetesnek vesznek, elfogadnak mindent. A verést is.
A múltkor a fogakról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne megcsináltatni nekik. Szinte mindnek hiányos a fogazata, pedig sokan mondják, hogy használják a fogkefét. „Na, mondjuk az enyém nem azért hiányzik, mert kihúzták –szól bele a beszélgetésbe egyikük – nekem kiverte az, akivel akkor együtt voltam.” Szörnyülködöm. „Ó, nem maradtam én sem adósa – mondja nevetve- és még örülhetett, hogy nem jelentettem fel, mert maradandó károsodást okozott. Ez már az.”- avat be a jogi háttérbe is.
Más meg letagadja. Még akkor is, ha biztosan tudjuk. Tudom, pontosan tudom, hogy bántalmazta megint a párja, de a szemembe néz, és azt mondja, nem… ő már nem is emlékszik, mikor kapott tőle pofont utoljára.
A másikkal a fogamzásgátlás miatt találkozunk újra és újra. A legutóbbi abortusza óta jön pontosan, három havonta a recepttel, kiváltjuk, és utána beadatja az injekciót. Mert nem akar több gyereket, két kicsi most is ott álldogál a valószínűtlenül sovány asszony mellett, a többi otthon van. Most telefonálni jött, mondtak neki egy anyaotthont, csak a települést tudja, keressük a neten, telefonszám is van, hívjuk, odaadjuk neki a telefont, mondja a problémáját, de hely nincs. Sorban állás van. Csalódott, tudja, neki kell megoldást keresni, a rendszer már nem segít, kétszer kerítettek neki anyaotthont, mert bántalmazott anyaként a gyerekeivel segítséget kért, de mindkétszer visszajött a párjához. Kérdeztem, miért? „Mert azt mondta, nem bánt többet. És én bolond elhittem.” „És másodszor?”- kérdeztem. Ránt egyet a vállán.
Ő sincs túl jó helyzetben, egy másik fiatalasszony, két kisgyerekkel, akinek a párja gyakran italozik. Akkor agresszív, veri, mindent összetör. A legutóbbi cirkusz a rendőrség kihívásáig ment. Találkozom velük az utcán, jön velem szembe az egész család, kérdezem, rendben van-e minden, igen, mondja, és mosolyog. „Tudtuk, úgyis visszamegy hozzá”- mondja az anyósa. „Nem tud nélküle élni, még akkor sem, ha néha nem olyan jó hozzá.”
Próbálom érteni, de annyira nehéz ezt megértenem. Úgy érzem, küzdenünk kell azért is, hogy a nők szerepe más legyen. Mert ők nem érzik, hogy ez nem jó így. Muszáj lenne, hogy tanuljanak, és ne a főállású anyaság legyen az egyetlen karrierlehetőség előttük. Hogy ne legyen természetes nekik alárendelt szerepben, bántalmazottan élni. Hogy elhiggyék, van választásuk. Mindenben.
Csak ezen az alárendelődésen tudnánk valahogy fogást találni. Mert ez kulcskérdés mindenben. Gyakran látom, hogy amikor már „járnak”, a dolog már akkor elkezdődik. Nem engedi a barátja kirándulni a lányt a többiekkel. Ő pedig elfogadja ezt, és otthon marad.
Nézem a lányokat, ahogy a Tanodatáborunk délutáni foglalkozására gyülekeznek. Néhányan kisebb testvérrel érkeztek. Nézem, ahogy egy alig 10 éves cingár kislány cipel egy háromévest. Láthatóan nehéz neki, de cipeli. A csípőjén tartja, mint a nagyok. A másik lányka kettőt terelget. Lehajolva, óvatosan vigyázza a kicsik minden lépését. A harmadik épp felvesz egy apró fiúcskát, az unokatestvérét, mert orrba vágta egy gumilabda, és sírva fakadt. Magához húzza, simogatja.
Nem gyerekmozdulatok ezek. A felnőtt nőktől látott, onnan beépült testtartás, a gyerekért érzett felelősség mozdulatokba ültetett, átörökített szabályaival.
Szeretném azt hinni, hogy nekik már más lesz. De más lesz-e? Ilyenkor mindig újra és újra felöltik bennem a kérdés: tudunk e valamit kezdeni az átörökített szocializációval?
Mert azt látom, hogy akinek az anyja az abortuszt választotta a fogamzásgátlás helyett, annak a lánya sem csinál különösebb gondot a terhesség-megszakításból. Akit az apja elküldött minden este, hogy „eredj, és keress pénzt”, annak a lánya is a prostitúció felé fordul. Aki sosem dolgozott munkaviszonyban, hanem főállású anyaként él az egyre gyarapodó családban, annak a lánya sem fog másképp tenni. Akinek az anyja tűrte a pofonokat, ott a lány is marad a szó nélkül elviselt, bántalmazott szerepben.
Sorolhatnám tovább. Nagyon nehéz ezt megtörni. Pedig másképp nem lesz változás. Csak, ha erre is tudunk hatni.
Néha azt gondolom, ez lenne a legfontosabb. Mindenben. Az átörökített szerepeken fogást találni.
