Sok csodás pillanatot kaptam már a munkám révén az élettől, sok fantasztikus emberrel kerülhettem kapcsolatba. Minden találkozás tanított, megerősített, segített abban, hogy jobban értsem, lássam a szerepem, azt, hogy mivel van dolgom, és mivel nincs, mire kellene erősebben koncentrálnom, vagy mit kellene elengednem, hogy az ügyet, amire feltettem az életem, jobban szolgáljam.
Most, ezen a héten is egy meghatározó találkozásban volt részem. Ferenc pápa audienciáján vehettem részt, röviden bemutatkozhattunk, és átadhattam neki egy levelet, amiben a munkánkról és annak nehézségeiről írtam, és egy gyerekrajzot, ami az Igazgyöngyben készült, és amint a gyerekeket képviselő három kislány adhatta át neki. Mit mondjak….felejthetetlen pillanat volt.
Nem tudom, biztosan volt korábban is ilyen lehetőségben része Magyarországról nem az egyházhoz tartozó civil szervezetnek, de azt hiszem az, hogy mi most ott lehettünk, annak nagyon fontos üzenete van. Fontos ez a civilek helyzete, a szegénységben élők, és a cigányok helyzete miatt is. Mert azt hiszem, a tisztánlátás és a támogatás mindegyik területre ráfér manapság. És a pápai áldás is.
Igen, ez is furcsa. Én ugyanis nem vagyok vallásos, mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy valamiféle hazug szerepbe helyezkedtem. Mert, ahogy ezt egy másik, általam nagyra tartott kedves, egyébként konzervatív értékeket valló támogatónk mondta nekem, az a jó, ha nem a különbségeket, hanem az azonosságokat keressük egymásban. Ferenc pápához pedig az Igazgyöngyöt olyan alapértékek kapcsolják, amelyek mentén felemelő azonosságok vannak. A gyerekekbe vetett hit, a szegények esélyteremtése, az agresszió elutasítása, a szerető egymás felé fordulás, a hiteles, valós kép mutatása, a másik ember elfogadása, tisztelete, az alázat iránta. És azt hiszem, mindez, ahogy egymásra néztünk, ahogy megfogta a kezünket, szavak nélkül is megerősödött bennünk.
Sokan kérdezték tőlem, hogyan sikerült ezt összehozni. A történet mögött Kiss Henrietta áll, aki kint él, és három éve van kapcsolatban az alapítványunkkal. Ő kezdte el szervezni a kiállítást, az audienciát, az utazást, mindent. Rengeteg munkája van benne, nyilván ehhez megfelelő kapcsolatok is kellettek, és az is, hogy az Igazgyöngy tevékenysége elfogadott legyen, mert csak ez nyithatta meg a kapukat. Így adhattunk riportot a Vatikáni Rádióban, és emelte ki az alapítvány ottlétét a vatikáni újság is.
Tényleg csodálatos volt, ahogy összejött minden. Pedig voltak benne kudarcok is. Mondjuk ebben én is ludas voltam, mert olyan kompromisszumot kellett volna kötnöm, amiről úgy éreztem, nem tehettem meg. Az egészet ugyanis még tavaly kezdtük megszervezni. Ugyanígy, ígéretesen alakult minden, megvolt a hely, a Római Magyar Akadémia folyosóján, még az is, hogy ki fog zongorázni a megnyitón, mikor kiderült, hogy a kiállítást egy konferenciához szeretnék kapcsolni, amin a hazai roma integrációról is szó lesz. Azt már hazai tapasztalatból tudtam, hogy a között, ami ott elhangzik majd, és a mi munkánk között elég sok ellentmondás feszül, a kép nem ugyanaz, sőt, nagyon más, és egyszerűen nem akartam a kiállítással abba a képbe beállni, hogy ezzel az egésszel kapcsolatban Magyarországon minden rendben van. Mert nagyon nincs így. Ezért kértem, hogy a kiállítási időpont ne ehhez kötődjön. Egy hét múlva mondták le, helyhiányra hivatkozva. Így lett, hogy jó nagy csúszással, végül egy olasz galéria adott otthont az Igazgyöngy gyerekrajz-kiállításának. Amihez, a szervezőnek most gratulált az Akadémia vezetője, sajnálva, hogy időhiány miatt nem vehetett részt a megnyitón.
És volt még egy másik furcsaság is. Sok találkozón, beszélgetésen vehettünk részt, és akivel szóba került, mindenki nagyon rácsodálkozott arra, hogy Magyarországon az oktatási szegregációban az egyházi iskolák is szerepet játszanak, ráadásul a legtöbb közülük szegregáló hatással. Merthogy éppen a kiállítás előtt, november 17-25 között volt kint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ad limina látogatása Ferenc pápánál, ám, legalábbis az erről szóló cikkek, riportok tanúsága szerint egy szó sem esett erről. Legalábbis sem az ottani, sem az itthoni híradásokban nem látni.
Ezt nagyon nem értettem. Mert persze, nagyon fontos a roma pasztoráció is, de a hatása erre a társadalmi csoportra, erre a társadalmi problémára korántsem elégséges, hiszen térségek vannak, ahol ennek nyomát sem látni. Persze tudom, nem lehet egyszerre mindenhol, építkezés ez is, lépésről lépésre, mint minden más. De közben itt van az általános iskolákban az oktatási szegregáció kérdése. Ami előtt én, főleg az egyházak esetében továbbra is érthetetlenül állok. Mert nem tudom elfogadni, hogy az egyházak ebben kirekesztőek. Ezt nem ellensúlyozza sem a roma pasztoráció, sem a roma szakkollégiumok. És nem értem, hogy miért nem hangosította ki ezt a nehéz problémát a húsz püspök közül egyik sem, a pápával történő megbeszélés után. Vagy lehet, szó sem esett róla?
Nem lehet most ebben a kérdésben az állam és az egyház szerepét szétválasztani. Hiszen az állam is engedi, szemet huny fölötte, az uniós kötelezettségszegési eljárás ellenére is. Sőt, az egyházi oktatás államinál erőteljesebb támogatásával tulajdonképpen még segíti is a kirekesztő oktatás terjedését. Az egyház pedig elfogadja ezt. Vajon erről mi lehet Ferenc pápa véleménye? Vajon nála is a felülírja a szegények felé fordulást a gyülekezetépítés gyorsítása?
A rövid riportban, amit a Vatikáni Rádióban készítettek velem, én beszéltem erről a problémáról (és írtam erről a levélben is, amit átadtam a pápának). Úgy, ahogy ott illő volt, és lehetett. Szóltam a kedvezőtlen társadalmi folyamtokról, amiben együttműködésre lenne szükség. Megemlítettem a helyi deszegregációs célú együttműködést is, amiben az EMMI és az egyház is partner. Beszéltem erről, pozitívan, még, ha a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy az együttműködés változást eddig nem hozott, és az egyház ezen a téren még mindig mereven elutasítja a civil szervezetünk segítségét.
Pedig van rá példa, a sikeres integrált iskolára, a kint tartózkodásunk ideje alatt tarthattam egy rajzfoglalkozást egy római, állami, integráló általános iskolában, ahol mindenféle nemzetiségű, kultúrájú és társadalmi státuszú gyerekek együtt tanultak. Gond nélkül, állami, szülői, társadalmi támogatással.
Szóval, mindent összevetve tanulságos volt ez is. Hazafele sokat gondolkodtam azon, vajon miféle erők mozgatják ezt az egészet? Milyen érdekek írhatják felül azokat az alapértékeket, amelyek mentén normális élet szerveződhetne? Amiben nem a kirekesztés, a gyűlölet, hanem az elfogadás, és a szolidaritás jelentené az alapokat?
Amit Ferenc pápa képvisel, a mentén el lehetne indulni. Ha lenne rá akarat. Több akarat, mint amit most érzékelni lehet Magyarországon.
