A társadalmi leszakadásban, a generációs szegénységben dolgozva, bár az egyezmény minden pontját egyformán fontosnak tartom, mégis vannak olyan területek, amelyekhez különösen fontos lenne közelebb jutnunk a ratifikációval.
Végre foglalkozhatunk olyan problémákkal is, amelyekben eddig megrekedtünk, és amelyeket sokkal inkább a félrenézés, mintsem a megoldáskeresés jellemzett.
A legnagyobb kihívások egyike, hogy hogyan tudunk segíteni ott, ahol a nőket a családon belüli erőszak tartja csapdában. Ami természetesen kihat mindenre, a gyerekekre is. Mintát ad nekik a másikhoz való viszonyulásról, a konfliktuskezelésről, a szexualitásról, és az attitűdjüket átható, nehezen átalakítható viszonyulásrendszerré szilárdul. Ami meghatározza majd az ő párkapcsolatukat, a döntéseiket, és az ő gyerekeik attitűdjét is formálja.
Ha az ember régóta, generációs léptékben követi a családok életét, nagyon erősen látszik, mennyire erős ez a mintázat. Hogy a bántalmazó kapcsolatban, bántalmazó családban élők miként tanulnak meg az így szerzett traumákkal együtt élni, és ezek miként határozzák meg a jövőjüket is.
Nagyon nehéz elfogadni, hogy minden segítség ellenére újra és újra visszatérnek a bántalmazó kapcsolatba. Miközben az asszony, az anya pontosan látja, tudja, hogy mindez megismétlődik majd. De elfogadja, hogy ez a női szerep része, velejárója az életnek a tűrés, az alárendelődés, minden elfogadása. Mintha ez lenne a természetes.
Sokat elemezzük a kollégákkal egy-egy nehéz család újra és újra ismétlődő eseteit, keresve az okokat, hogy jobban értsük, és remélve, hogy a megoldásokra is rálelhetünk. Mindig erős vonal az, hogy ezt hozták a családból. Többnyire bántalmazó családból érkeznek, ahonnan menekülni akarnak. Ez gyakran az első odafordulásra megtörténik, mert nagyon erős a szülői házból való menni akarás, és ezzel együtt a feltétel nélküli bizalom, sokszor az ismeretlen férfi felé is.
Gyakori a közösségi médiában történő megismerkedés, ami után hamar összeköltöznek, anélkül, hogy eleget tudnának a partnerükről. Nem feltétlenül merül fel bennük az óvatosság igénye, nincs meg az a tapasztalatuk, vagy éppen az önvédelmi mechanizmusuk, amely segítene időt hagyni az ismerkedésre, jobban megismerni a másikat. Így könnyen olyan csapdába kerülnek, ami rosszabb lehet, mint ahonnan elindultak. No meg gyorsan érkeznek a gyerekek is, ami újabb olyan pont lesz, ami összeköt.
De fontos, hogy legyen valaki. Nincs erő bennük, hogy önállóan megküzdjenek a kihívásokkal. És a lehetőségeik hiánya is ezt támogatja. Nincs szakmájuk, sokan sosem dolgoztak munkaviszonyban, a főállású anyaság mintáját viszik tovább. Helyben legtöbbször nincs munka, és a gyerekek jönnek haza az oviból, iskolából, nagyobb távolságra nem tudnak naponta elutazni.
Számukra a közmunka sokat jelent, hiszen jövedelemhez juthatnak, ami eddig nem volt meg. A közmunka helyben van, és sok helyen nem is kapcsolódik hozzá folyamatos munkavégzés, így sokkal inkább egy szociális támogatásnak tekinthető, mintsem munkáért adott juttatásnak. De nem lehet mindenkit behívni erre, így sokan vannak, akiknek csak a családi pótlék, a gyermekgondozási ellátás és a párjuk bizonytalan keresete jelent alapot a mindennapok fenntartásához.
Ezekben a családokban ugyanis a férfiak alkalmi munkája, ami gyakran a szürke-feketezónában körvonalazódik, és ad jövedelmet, meghatározó. Ez adja a túlélés alapját. Ha ebből kiszállna az asszony a gyerekekkel, a megélhetésük kerülne veszélybe. Ezért inkább tűrnek.
Nincs hova menniük. A szülői házhoz nem mehetnek vissza, a generációs szegénység nem tud biztonságos közeget adni, hiszen ott sincs elég a megélhetésre… nem lehet tovább osztani a keveset. Az egyetlen megoldás maradni. Maradni és tűrni.
Már ismerik a reakciókat, tudják, mikor jobb hallgatni, mikor kell szólni, hogy ne legyen olyan helyzet, amiben okot adnak az erőszakra. Megtanultak túlélni. És megtanulják átadni ennek a túlélésnek a képességét a lányaiknak.
Persze mikor serdülnek a lányok, másképp látják. Akkor még van akarat, önállóság. De aztán az élet betöri a kezdeti lázadó akaratot. Lassan idomulnak a helyzethez, és elfogadják a sorsukat.
Nehéz ezt megtörni. Az Igazgyöngyben a fiatal nőknek külön, heti rendszerességű klubfoglalkozásokat tartunk, ahol próbáljuk őket egymást támogató közösséggé fejleszteni, bővíteni a tudásukat, segíteni a megküzdési stratégiáik kialakítását. Bizalmi légkörben tárjuk fel velük a lehetőségeket. Nem gondoljuk, hogy az ő életükben már minden megváltoztatható. Az attitűdök nagyon erősek, a hozott minták mélyen beépültek. De ha a szemlélet változik, remény van rá, hogy a lányaiknak már nem ezt örökítik tovább. Legalábbis nem egy az egyben.
Ha a nők jogai erősödhetnek nálunk is a ratifikációval, remélhetőleg ennek meglesz az intézményrendszeri lecsapódása is. Kevesebb félrenézés, kivárás lehet, számíthatunk a hatósági eszközök átgondolására, és tehetünk lépéseket a női önrendelkezés elfogadtatása felé. Minden társadalmi csoportban.
És ebben a többi, a nők helyzetét érintő intézkedésnek is jelentősége van. A szívhangrendeletnek, ami egyébként a mi kapcsolatrendszerünkben nem igazán hozott változást: egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor valaki azért mondott volna le az abortuszról, mert meghallgatta a magzati szívhangot. A menstruációs szegénység felszámolásának, hogy végre elérhető legyen a betét mindenkinek, és ne adománygyűjtésekkel, karitatív akciókkal kelljen biztosítani azt. És általában a női szerepek társadalmi megítélésének is.
Mert annak megítélése, elfogadása nincs a helyén sehol. A társadalmi szakadék pedig ezen a téren is túl nagy. A szemléletváltáshoz adhat segítséget ez a ratifikáció. Amin aztán dolgozni kell majd, sokat, hogy a folyamatok felerősödjenek. És velük együtt a nők hangja is.