Mindig megfogalmazok az év elején vágyakat, mit szeretnék az élettől… és ebben nyilván benne van a munkám is. Ezek a vágyak mindig pozitívak, előremutatók, dehát milyen is lenne, hiszen maga a szó is a pozitív oldalon van az én szótáramban. Ezt azért írom így, mert biztosan vannak, akik ezt is meg tudják tölteni negatív tartalommal, másnak rosszat kívánva, az is egy vágy, látunk erre jeleket bőven.
Ezekből persze biztosan nem lesznek előremutató folyamatok, csak energiát von el az emberektől, és a negatív energia nem hoz pozitív változást.
Persze ott van, hogy kinek mi a pozitív? Talán ebben bicsaklott meg valami, itt vesztettük el a közös nevezőt. Hogy nem tudunk olyan alapértékeket megfogalmazni, amit mindenki elfogad. És talán nem is a megfogalmazás a lényeg, hanem az, hogy tudunk-e úgy élni, úgy dönteni, hogy az ne csak rólunk szóljon, ne csak nekünk kedvezzen, hanem másoknak is, akár társadalmi szinten.
Mára olyan feszültségek halmozódtak fel a társadalomban, amit korábban el sem tudtam képzelni. Ebben én egy szeletet választottam, vagy ő választott engem, ez már filozofikus kérdés…én a generációs szegénységben élők helyzetét próbáltam és próbálom értelmezni, segíteni, miközben szeretném megértetni másokkal is ennek a bonyolultságát.
Ehhez kapcsolódnak a vágyaim is, 2026-ra, amit a kollégáim vágyaival együtt formálunk éves tervvé, és ami persze illeszkedik az Igazgyöngy stratégiájához, próbálva reziliens lenni, működni abban a bizonytalan helyzetben is, ami előttünk van. És ami bizonyára vissza fog hatni erre a területre is. Visszahat majd a szegénységben élőkre, és ránk, mint fejlesztő segítségnyújtást végző civilekre is.
Évek óta ezek között a vágyak között az volt a legfontosabb, hogy túléljük az előttünk álló évet. Ne hozzanak valami olyan törvényt, ami ellehetetlenít minket, maradjunk a hibajelzésünkkel a szakpolitika határain belül, bármennyire felolvadt ez a pártpolitikában, egyensúlyozzunk az ügyképviseletben azon a vékony mezsgyén, amiről egy pillanat alatt lecsúszhatunk, ha valaki kellemetlennek értelmezi a véleményünket. És mindig mindegy volt, hogy közben mi a valóság.
Én végig próbáltam elkülöníteni a személyes kommunikációmat a szervezetünkétől, miközben pontosan tudtam, hogy ezt nem igazán lehet. Nyomasztó felelősség volt ez rajtam, ma is az, de azt hiszem, önazonos tudtam maradni végig. Az Igazgyöngy pedig tudott azok mentén az alapértékek mentén működni, amit valamikor az alapításkor elképzeltem. De évek óta abban élünk, hogy már maga a létezésünk, a működésünk magában hordozza a rendszerkritikát, és az ezzel járó fenyegetettség minden évben jelen volt. Amit tehetünk még a biztonságunkért, az a törvényes működés, hogy ne adjunk ezen a területen támadási felületet.
A túléléshez az is hozzátartozik, hogy lesz-e forrásunk a munkához. Mert ebben nagyon fontos a kiszámíthatóság: a támogatott családok bizalmát fenntartani csak akkor tudjuk, ha biztosak lehetnek abban, hogy számíthatnak ránk. Holnap is, jövőre is, hiszen hosszú távú folyamatokat menedzselünk, az átörökített szocializációt másképp nem lehet megváltoztatni.
Erre bizonyíték minden olyan állami egy-két éves projekt, vagy akár hosszabb is, amelyeket lefuttattak, de beépülés nem történt, nem is történhetett, hiszen a változásokhoz generációs léptékben kellene gondolkodni, nem projektekben. Hatásméréseket pedig nem látni, csak adminisztratív igazolásokat. A kiszámíthatóság a fejlesztést végző munkatársak esetében is fontos, ők is akkor tudnak megfelelő motivációval dolgozni, ha biztonságban érzik magukat. Szerencsénk van, hogy széles támogatói hátterünk van, ezt nagyon megbecsüljük, átláthatóan működünk, és visszacsatolásokkal jelezzük támogatóinknak köszönetünket és az eredményeket, melyeket a segítségükkel elérhetünk.
Ezeket a vágyakat, az ellehetetlenítés elkerülését és a támogatások folyamatosságát minden évben, most is nélkülözhetetlen feltételnek tartom a munkánkban.
A tervek mindig folyamatokat jelentenek, hatásokat, melyeket egymáshoz illesztünk, és próbáljuk a leghatékonyabban támogatni az életstratégia-váltásokat.
A közösségépítés folyamatos, 16 éve. Itt egy olyan közösségi attitűdre törekszünk, ami alapértékek mentén biztos kapaszkodókat, támogató közeget adhat az egyéneknek. Kompetenciafejlesztést végzünk, amiben a tudás-és készségfejlesztés mellett ez a legnagyobb kihívás: az attitűd megváltoztatása. Ezt folytatnunk kell, újabb színtereket nyitva, remélve, hogy egyre több embert tudunk bevonzani.
Vágyam az is, hogy az együttműködések tovább erősödjenek az intézményrendszerrel. Mert csak együtt hatva érhetünk el eredményeket, egymás ellen harcolni fölösleges energiafecsérlés. De ebbe megint beleszól a politika, és még mindig van, aki nem érti: mi segíteni akarunk, hogy a családok kevesebb munkát és több sikerélményt adjanak nekik is. Ez is egy attitűdváltás, az együttműködés attitűdjét hozná be a problémakezelésbe. Van még mit dolgozni ezen is, mi megértjük a politikai függést is, és hajlandók vagyunk nem kihangosítva is együttműködni, segíteni.
Fontos az egészben a fejlesztést végző csapat formálása, 2026 már egy teljesen önállóan vitt év lesz az operatív munkában az új vezetőségnek. Vágyam, hogy az ősszel megkezdett ív maradjon ilyen, és egyre magabiztosabb döntésekkel irányítsák a kollégáim a munkát. Hozzák a saját innovációkat, legyenek egyre komfortosabbak az ügy-képviseletben. Most az év végén nagy megerősítéseket kaptam tőlük ebben, folytatódjon az új évben is.
És persze vannak kisebb ívű vágyaim is. Nagyszerű lenne folytatni a vízbekötést, mert ez a lakhatási szegénységben óriási előrelépést ad a családoknak, önállóan azonban képtelenek rá. Nagyon szeretném távol tartani a kábítószert a családjainktól, mindig tudunk mindenről, együttműködünk a rendőrséggel is. Jó lenne még egy szociális bérlakást beindítani, többen vannak, akiknek nagy szüksége lenne rá, mint amennyi ingatlan emberi áron és megfelelő minőségben elérhető a településen.
Aztán itt van a továbbtanulás, a szakmaszerzés, a munkaszocializáció, ami most fókuszba kerül a tanodánkban. Nem lenne szabad több gyereknek kiesni a rendszerből 16 évesen.
Egészen megrémültem, mikor most, az év végén hallottam, hogy a településünkről is vannak, akik plazmaadással kívánnak jövedelemhez jutni. Itt nem a plazmaadás ténye a baj, hanem az, hogy a társadalmi leszakadásban élők nem foglalkoznak azzal, hogy ezt nem lehet korlátlanul, ennek van limitje, ezen felül komoly egészségügyi kockázattal jár. A plazmaállomások adatbázisa pedig nincs összehangolva, nincs közös nyilvántartás, és így megélhetési plazmaadók kerülnek ki a szegénységből, ami tragikus. Igazából fogalmam sincs, hogy tudunk itt beavatkozni, hiszen ez személyes döntés. És sajnálatosan itt ez is a nőket érinti. Ők azok, akik így próbálnak pénzt szerezni a családnak, miközben e nélkül is épp elég teher van rajtuk.
És vágyam az is, hogy megküzdjünk az egészségügyi rendszertől való indokolatlan félelem kihívásával. Karácsony előtt temettünk újra egy asszonyt, aki beteg volt, és túl soká engedte, hogy orvost hívjanak hozzá. A sokadik ember a kapcsolatrendszerünkből, aki túl későn, vagy egyáltalán nem ment orvoshoz, vagy saját felelősségére jött haza a kórházból. Egyszerűen érthetetlen, valahol nagyon mélyen gyökerező történet ez, amit meg kellene és biztosan meg is lehetne oldani. Mennyire messze vagyunk a prevenciótól… ha még ez is akadály. Bizalmat építeni az egyik legnagyobb kihívás.
Sok vágyam, sok vágyunk van… ezeket kell rangsorolni, és a folyamatokba becsatornázni, aztán dolgozni rajta. Dolgozni keményen, következetesen, innovatívan, tanulva, alázattal, és hittel. Hittel abban, hogy menni fog. Hinni bennük, akikért dolgozunk, és abban is, hogy lesz egy olyan világ, amiben ez a munka a rendszer részévé tehető.