A lakhatási szegénység erős generáló pontja a generációs szegénység ismétlődésének. Mert meghatározza azokat a fizikai feltételek között formálódó élethelyzeteket, melyekben a viszonyulások kialakulnak. Ilyen pl. a személyes tér hiánya, de még sok más.
A Habitat for Humanity Magyarország 2024-es jelentése szerint a lakhatási szegénység a lakosság 30%-át, vagyis 2,8 millió embert érint. Kilépni belőle önerőből szinte lehetetlen.
Azoknak a családoknak a házai, akikkel mi dolgozunk, ott az elektromos áram az egyetlen, ami a 21. századot jelenti, a vezetékes víz hiányzik, szennyvízhálózat, gázfűtés fel sem merül. Mindezek mellett a rossz állapotú nyílászárók, a tetők állapota a csapadékos időben a sok esetben alap nélküli vályogházak megsüllyedéséhez vezetnek, ami fokozatosan teszi életveszélyessé a házakat. A kémények is katasztrofálisak, a szabványoknak megfelelő, bélelt kémény éppúgy elérhetetlen, mint a szabványos derítő.
Persze a problémában benne van az is, hogy nincs tudás arra, hogy a házakat javítsák, a leázásokkal nem foglalkoznak, a repedésekkel sem, azzal sem, hogy csatornát kerítsenek valahonnan, vagy legalább a fal tövéről elvezessék a vizet. Így aztán a kis vályogházak, melyek megszolgáltak már több generációt, hamar tönkremennek értő kezek, és a megfelelő viszonyulás hiányában.
Az Igazgyöngy szociális bérlakás programja eltér az államitól. Felismertük ugyanis, hogy ahol az önfenntartási képesség hiányos, ott nem tudnak élni a szintekkel magasabb lakhatási körülményekkel, és leamortizálják a kapott lakásokat. Így mi úgy kezdjük, hogy ugyanolyan komfortfokozatú házba költöztetjük a fiatal családot, mint ahol a szüleikkel éltek, és egy megkötött szerződéssel, szoros mentorálásban fokozatosan építjük fel velük és bennük azokat a kompetenciákat, melyekkel nem rendelkeznek. Ez jelenti a pénzbeosztást, a kertművelést, a környezet rendbentartását is, és íve is van, mert a komfortfokozatot az együttműködés sikerével párhuzamosan emeljük, és a hosszú távú képessé tevésben a felnőttek felvétele a társadalmi vállalkozásunkba is benne van, takarékoskodással, aminek a végén meg is vásárolhatják az ingatlant.
Nemrég pályázatot írtunk ki a költözés miatt megürült házra, és egy másikra is, amit nemrég vásároltunk. Igen, pályázatot, ebben a kis faluban, és többen is jelentkeztek rá. Nem ismeretlen a fiatal nők között ez a forma, volt már kis pályázatírásra példa a közösségi foglalkozásainkon, értik a lényegét. Öröm volt látni, hogy aki ebben benne volt, ők nemcsak arról írtak, hogy miért szeretnék a rendkívül jutányos bérleti díjú házat, hanem azt is, hogy ők mint vállalnak cserébe.
Nem volt egyszerű dönteni, hiszen az élethelyzetek sem egyformák, és a gyerekek helyzete mindig kiemelt szempont nálunk. A hírre sokan jelentkeztek más településekről is, szívesen jönnének ők is, de mi ezt a közösségfejlesztésünkkel együtt kezeljük, és nem akartunk új családokat idehozni, miközben a mieink lakhatása sem megoldott.
A két ház komfortfokozata nem azonos, az egyikben be van vezetve a víz, így vettük. Ide egy olyan család fog költözni, akik korábban, még a Covid idején a másikban laktak, és, bár ígéretesen indult, elköltöztek onnan. Most azonban ezt a házat fogják megkapni.
Ma beszélgettem kicsit velük. Izgatottan készülnek. A fiatalasszony mondta, hogy nem tudja, milyen lesz, mert még sosem lakott olyan házban, ahol be van vezetve a víz. A párja arról mesélt, hogy nem tudják, mennyibe fog kerülni a víz…lehet, jobb lenne a közkútról hordani, hiszen nincs messze.
Megnyugtattam őket, hogy nem olyan drága a víz, ne féljenek ettől. A fontos csak az, hogy ezzel is, mint a villannyal figyelmesen kell bánni, nem pazarolni, és befizetni minden hónapban. A villanyórát itt is kártyásra cseréljük, a víz használatát pedig megtanulják majd, a befizetéseket ellenőrizzük, amíg beépül, nehogy elmaradjon, és szűkítő kerüljön rá.
Még beszélgettünk kicsit, hogy odavihetik-e a hamarosan megvásárolt téli tüzelőt, meg, hogy a festésbe-felújításba, ami most folyamatban van, a férfi is besegíthet, hogy hamarabb elkészüljünk.
Aztán, mikor eljöttünk, még sokat gondolkodtam a fiatal nő szavain. Hogy még sosem élt olyan házban, ahol bent volt a víz. A gyerekeknél megéljük ezt az “ottalvós” kirándulások, táborok alkalmával. Tudjuk, mekkora élmény nekik a fürdőszoba, amiért még képesek hajnalban is felkelni, hogy indulás előtt még egyszer kádban füredhessenek, vagy zuhanyozhassanak. Mégis, most egy felnőttől hallani, más volt.
Tudom, hogy mindig lesz szegénység, hogy még egy országon belül sem lehet teljesen megszüntetni. Azt is tudom, hogy minden viszonylagos, és azt is, hogy globális probléma. De engem ez érdekel elsősorban, ahol mi élünk…. és én a mi társadalmunkon belül túl nagynak és túl tömegesnek érzem a társadalmi leszakadást, és igazságtalannak a hozzáféréseket.
Igen, a megfelelő lakhatáshoz való hozzáférést is. Mert Európa közepén, a 21. században, miközben a mesterséges intelligencia korát éljük, nem elfogadható, hogy a lakosság 30%-át érinti a lakhatási szegénység valamilyen formája.