Divatos téma, könyvek, előadások, podcast-ek sokasága szól arról, hogyan nézhetünk szembe önmagunkkal, hogyan tudjuk megérteni a reakcióink okait, visszamenve egészen a gyerekkorig. Ha ez sikerül, lehetőséget kapunk arra is, hogy változtassunk a viszonyulásainkon. Ezzel jobban, mentálisan egészségesebben élhetünk, és így hathatunk a környezetünkre is.
Vannak ehhez segítők is, lifecoachok, terapeuták, pszichológusok, akik segítenek a hozzájuk fordulóknak.
A társadalmi leszakadásban élők között nem nagyon jut eszembe olyan felnőtt, aki ne lenne traumatizált. Ha beszélgetünk az életükről, számomra sokszor elviselhetetlennek tűnő dolgokat éltek túl…gyerekként is, és sokuknak felnőttként is így folytatódott az élete. Traumatizált felnőtt pedig a leggyakrabban traumatizált gyereket nevel. Hiszen nem tud tudatos lenni a saját lelki sérüléseinek feldolgozásában, és ugyanazokat a viszonyulásukat ismétli, amiben neki is része volt. Azt teszi és úgy, amit vele is tettek a szülei. Úgy fegyelmez, úgy jutalmaz, úgy enged és úgy követel.
Leginkább kiszámíthatatlanul, ahogy az ő lelkiállapota, hangulata, a pillanatnyi történések engedik. Néha a szülők által adott keretek túlzóan szigorúak, büntető jellegűek, agresszívak, máskor meg semmi sincs korlátozva. Miközben pontosan tudjuk, hogy a gyerekeknek a biztonságérzetet a kiszámíthatóság adja, ebben tudja kialakítani magában a viszonyulásokat, ebben tudja elhelyezni saját magát.
A stabil keretekkel, szabályokkal az óvodában, iskolában találkoznak, és nagyon nehéz nekik ebben a kettős elvárás-rendszerben a viszonyulásaikat harmonizálni. Ezek az okai az iskolai konfliktusoknak, melyek a felsőbb évfolyamokban csúcsosodnak ki, mikor a gyerekek már a saját szerepeiket, egyéniségüket is alakítják, azzal az attitűddel, amit otthonról hoztak, és ami tovább formálódik a kortárs közegben. Az pedig egy szegregált iskolában jellemzően nem segíti őket a másfajta viszonyulás-rendszer felépítésében. Aztán felnőnek, családot alapítanak és az egész kezdődik elölről.
Fontos láncszem lenne az önismeret, mert aki megérti a saját reakcióit, az tudatosabbá válik a gyermeke nevelésében is.
De itt nincs, aki segítene. Nem is érnek el efféle szolgáltatásokat, no meg ott vannak az előítéletek, “nem vagyok én bolond” viszonyulások, ami persze a közösségben bélyeg lesz, “pszichés”-nek csúfolják, ha valami konfliktushelyzet adódik, és le kell gyűrni az illetőt. Konfliktus pedig egy szegregátumban gyakran adódik.
Azt hiszem, az egész jobban sújtja a nőket, mint a férfiakat, ők több mentális sérülést szenvednek el, gyakran a párjuktól is. Nem véletlen, hogy a feszültségoldásra mindkét nemben a dohányzás alapból ott van, a férfiak között (a nőknél ritkábban) sokan az alkoholban, és a különböző olcsó kábítószerekben keresnek vigasztalódást. És van még egy eszköz mindennek az elviselésére a Frontin, ami szerintem ma a leggyakoribb gyógyszerek között van a generációs szegénységben.
Miután én magam is sokat foglalkozom az önismerettel, önfejlesztéssel, és saját élményű megtapasztalásom van arról, hogy mennyire fontos ez az életben való boldoguláshoz, az önazonosság megnyugtató és erősítő átéléséhez, természetes, hogy keresem azokat a pontokat, ahol ezzel tudnék segíteni.
Ha megnézzük, kik foglalkoznak a saját énképükkel, azt látjuk, ez nem a generációs szegénységben élőkre jellemző, hanem a tanult, tájékozott, és nyitott emberekre. De mit lehet kezdeni ezzel az egésszel a társadalmi leszakadásban?
Nagy kihívás, hogy tudunk-e hatni az önismeretre? Fel tudják-e ismerni a viszonyulásaikat, azok okait, és képesek-e változtatni rajta? Az önfejlesztés nagyon fontos, de szükséges hozzá egyfajta alaptudás, alapkészségek, értékrend. Nagyon sokat küzdünk azért, hogy ehhez utat találjunk hozzájuk. Talán leginkább a családon belüli erőszak elviselésén látszik, hogy mennyire kellene, és mennyire nem megy. Nyilván kötődési zavarok vannak a háttérben, de mit tudunk ezekkel kezdeni?
A mi szocializációnkkal nem értjük a számunkra értelmetlen ragaszkodást a bántalmazó férfihoz, az állandó visszatérést hozzá, mert nekünk lenne erőnk véget vetni a bántalmazó kapcsolatnak. De nekik nincs. Nem értjük, hogy valaki, miután gyerekként egy bántalmazó családban nőtt fel, miért menekül ugyanilyen kapcsolatba. Ha elszenvedte az apja alkoholizmusát, miért választ olyan férfit, aki szintén az?
Az önismeret egészen biztosan egy olyan pont, amire, ha tudnánk hatni, segíthetnénk a családokon.
Talán, ami ígéretesnek látszik, az az önbizalom, az önbecsülés megalapozása. Ez, mind kiindulópont, nagyon fontos, és többször igazolást nyert már a munkánk során. Hosszú, állandó megerősítést igénylő munka ez, amiben a helyzetbe hozás, a támogatás, a visszacsatolás állandó folyamatát kell működtetni, közben ügyelni arra is, hogy közösségi megerősítést és ezzel egyben védelmet is kapjanak.
Persze pontosan tudom, hogy az önismeret hiánya nem a társadalmi leszakadás jellemzője. Mindenkinek szüksége lenne rá, tanítani kellene az iskolában, mindenhol. És tudom azt is, hogy attól, hogy ez szükségletté váljon a társadalomban nagyon messze vagyunk.
A gyerekeken minden látszik. A két véglet az önbizalom teljes hiánya, amiben kialakul az a viszonyulás, hogy “nekem úgysem megy”, a másik pedig, mikor minden alapot nélkülözően értékeli túl magát egy gyerek. Ki, milyen csomagot hoz otthonról.
Az egészet bonyolítja, hogy a gyerekekkel foglalkozó szakembereknél sincs az önismeret és az önfejlesztés fókuszban. A tudások, attitűdök a leszakadó térségekben (is) elég vegyes képet mutatnak. Na, de ezen túl kell lépnünk, nincsenek ideális helyzetek, a gyerekeknek is meg kell tanulni, hogy ilyen lett a világunk.
De abban biztos vagyok, hogy jobb lenne a világ, ha ezzel a kérdéssel többet foglalkoznánk. Mindenhol, ebben a végletesen szétszakadt társadalmunk minden szintjén.
Mert az önismeret erőt is ad. Erőt ahhoz, hogy ne sodródjunk, hanem akarjuk magunk formálni az életünket.