A legnagyobb kihívás a munkánkban a generációk óta rögzült viszonyulásokra, az attitűdre hatni. Sokat foglalkozunk vele, rengeteg próbálkozásunk volt már, nagy türelmet igénylő, kudarcokkal teli, és eredményt nagyon lassan produkáló munka. Vagyis van eredmény, hogyne lenne… de az a baj, hogy mi tényleges eredménynek azt könyveljük el, mikor képes valaki a saját akaratából, önállóan az élete részévé tenni bármit, ami előtte nem volt az, és ami előremutató.
Tudom, ez elég szigorú így. És látok sok programot, ami sikeresnek van kommunikálva, pedig nem az…mert nem működik a támogató nélkül. Pl. egy kertprogramról nem kiálthatjuk ki, hogy sikeres, csak mert az általunk adott vetőmaggal, palántával, esetleg az általunk felszántott kerttel csatlakoznak ehhez a programhoz, melyhez a feltételeket mi biztosítjuk. Persze eredmény ahhoz képest, hogy előtte nem csinálták, de sikeresnek csak akkor mondhatjuk, ha nélkülünk is megy. Ha ők ássák fel a saját kertjüket, és ők veszik meg, vagy szedik meg a vetőmagot, és nem egy évig csinálják így, hanem legalább ötig, nélkülünk, önállóan. Akkor talán már beépül, mi pedig kimondhatjuk, sikeres lett a programunk.
Szóval, nehéz ez, mérni is nehéz… mert az egy dolog, hogy mi mit tapasztalunk, mi nálunk az a bizonyos “tapasztalati kép”. Hosszú távú munka ez, nem véletlen, hogy generációs léptékben gondolkodunk az esélyteremtő munkánkban.
Aztán ott van az is, hogy sokszor megtapasztaljuk, nem ugyanazt értjük a szavakon, teljesen másképp értelmezünk tetteket. Ezt is meg kellett tanulnunk, nekünk is, és nekik is. Nem volt egyszerű, egyikőnknek sem.
Nekünk annak a megértése volt a nehéz, hogy számukra nem jelent olyan vállalhatatlan tettet, ha elvisznek valamit az alapítványtól, a tudtunk nélkül, mondhatnám úgy is, hogy ellopják . És mielőtt valakiben felmerülne ennek az etnicizálása, elmondom, hogy megtette ezt az is, aki nem roma. Mert abban a túlélési stratégiában, ami rögzült, ez nem akkora bűn. (Ez is bizonyítja, hogy nem etnikai oldalról kellene megközelíteni a társadalmi leszakadást, hanem a szocializáció oldaláról.) És furcsa volt, hogy mikor megmondtam, én sokkal kényelmetlenebbül éreztem magam, mint ő, aki lopott. Én szégyelltem magam, nem ő.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért alakulhat ez így? Én sosem lopnék, elsüllyednék szégyenemben. De nekem nem is kellett soha így előteremtenem a megélhetésre valót, mert az én túlélési stratégiámban erre nem volt szükség, a munkámmal mindig elő tudtam teremteni a rávalót. Akinek viszont ez a minta ott van, mint lehetőség a könnyű jövedelemszerzésre, és más nincs, az nem is érti, hogy ennek következményei lesznek.
Nekünk ezt kellett megértenünk. Nekik pedig azt, hogy ez egy vörös vonal az Igazgyöngyben. Mert valami megsérül, ha ellopnak valamit. Meginog valami, ami nagyon fontos ebben a munkában: az egymásba vetett bizalom. És ha nem tudunk megbízni egymásban, akkor sosem fogunk tudni előre haladni. Meg kellett, hogy értsék: amit tesznek, annak következménye van.
Nagyon sok más kontextusban is előfordul, hogy máshogy gondoljuk, és a helyzeteket nekik is, és nekünk is értelmezni kell. Ilyen a hazugság is, ami megint egy furcsa dolog. Mert ez azzal függ össze, hogy mit, hogyan élnek meg. Sok esetben látjuk, hogy az indulati fok erős, és ebben nagyon nehezen tesznek különbséget a megtörtént, vagy az általuk belül megélt dolgok, sérelmek között. Nem szándékosan állítanak valótlan dolgot, hanem, mert ők tényleg azt érzik, úgy emlékeznek, hogy megtörtént, az is, ami nem, csak ők gondolták belül, és a kettő összemosódott.
De ez akkor sem visz előre, mert belecsúszunk egy másik valóságba, és ezekben a konfliktusokat tisztázni nagyon nehéz. Az objektív dolgokra tudunk csak támaszkodni. Ha szembesítettük vele az illetőt, volt, hogy megrántotta a vállát: hát, hazudtam. Na és? És ezzel ő el is intézte a dolgot. De amikor másról állítanak valótlan dolgot, és abból cirkusz lesz, ott ez nem megoldás. Nem lehet, hogy egy közösségben így viszonyuljanak egymáshoz. Félreértés persze lehet, de azt tisztázni kell, és feloldani a feszültséget. Sokszor bogozunk ki történéseket, hogy értsék, hol csúszott el a dolog. És kihangosodik annak a felelőssége is, aki félrevitte.
Ez a következményekkel nem gondolkodó viszonyulás ott van a családok közötti konfliktusokban, a másik bepanaszolásában vagy feljelentésében, a kölcsönfelvételben, az áruhitelben, a helyi hierarchizálódásban.
Tényleg nagyon izgalmas és fontos terület ez, hogy ki tudunk-e építeni egy következményekkel gondolkodó viszonyulást, tudjuk-e befolyásolni a viselkedést, az attitűdöt. Ez külön tudomány, és mint minden, nagyon másképp működik a társadalmi leszakadásban. Engem nagyon izgat, hogy akik ezzel foglalkoznak, mit tudnának hasznosítani a tudásukból a mi terepünkön.
A legdurvább az volt számomra, mikor ezeket a mintázatokat felfedeztem a rendszer működésében is. A döntéshozói kommunikációban, ami mögött éppúgy egy attitűd van. Nekik sem jelent problémát, ha az ellenkezőjét mondják, teszik annak, amit korábban. Semmiben. Amikor kiderül valami, többnyire akkor sem vált ki különösebb reakciót. Legfeljebb titkosítják. Vagy visszatámadnak. Vagy azt mondják, ez az ő magánügyük. Vagy azt, hogy “megbántam”, mint a pápával kapcsolatos korábbi véleményt a megmondóember.
Csakhogy meg kellene érteni itt is: a bizalom a politikában is nagyon fontos, sérülékeny, és az elvesztésének következménye van.
De ezt a szintet azért nehéz megértenem. Mert itt nem a túlélési stratégia kényszere az, ami ezt kialakította. És nem is a megtörtént és a belülről megélt kép összemosódásáról van szó. Mert aki tanult, megfelelő oktatásban részesült, amiben tudástartalmakat és készségeket sajátított el, és a családi háttér sem az volt mögöttük, mint amit a szegregátumok világában látunk, akkor ott ez nem értelmezhető. Náluk minden adott ahhoz, hogy kialakuljon egy önreflektív magatartás, a következményekkel való gondolkodás. Ez szükséglet egy politikusnál.
Vagy én látom rosszul? Ennyire bonyolult, vagy ennyire egyszerű ez az egész? Az azonos mintázatok felfedezése általános emberi viszonyulásokat takar? De nem mindenki ilyen. És változni is lehet. Hiszen mi is fel tudunk már mutatni a tizenöt év alatt ilyen változásokat, a generációs szegénységben élő embereknél. Akkor itt, a rendszert irányítók szintjén mi történik? Vagy mi nem, és miért nem?
Vagy egyszerűen nem tudunk velük sem egyformán értelmezni szavakat? Mást értünk rajta? A hazugságon, lopáson, a következmények felvállalásán?
Lehet ezt kellene? Egyértelműen értelmezni, konszenzusra jutni a kifejezésekkel kapcsolatban? És kijelölni ezzel azokat a “vörös vonalakat”, amelyek következmény nélkül nem átléphetők. Senkinek.