Több beszélgetésben vettem mostanában részt, ahol a kérdés a bevonódás támogatása volt, a motiváció felébresztése. Nagy kihívás ez, mind a gyerekeknél, mind a felnőtt közösségekben.
Azt tanultuk valamikor, hogy a motivációnak belülről kell jönnie, anyagi dolgokkal, kötelezővé tétellel nem lehet felépíteni. Nos, ezt muszáj megcáfolnom. A generációs szegénységben, a mindennapok túlélésében, az állandó vágyakozásban ugyanis eleinte muszáj a tárgyiasult dolgok motivációs erejére építenünk. Muszáj innen indítani, hogy elmozdulás legyen. Az azonnali “eredmény” megtapasztalásától, tárgyiasult formában.
Aztán, lassan, lépésről lépésre alakul majd át valami, a bevonódások élménye erősödik, és közben kiépül a döntések következményeinek a vállalása is.
Egyébként azt hiszem, valahogy ilyen lett a világ, és nem csak a társadalmi leszakadásban érintetteknél. Mindenhol ott van a “mi hasznom van belőle?”, amiben egyre nagyobb teret nyer az önös érdek, a “nekem legyen jó” attitűdje. Kevesen képesek másképp gondolkodni, erre az énközpontúságra ösztönöz minden, és látni, ahogy ebbe beletorzul a világ. És talán bele is pusztul, ha egy kicsit borúlátóbban nézem.
Amikor 15 éve elkezdtünk közösségi foglalkozásokat tartani, nagyon gyakran kötöttük össze a jelenlétet adományozással. Kicsit később elkezdtünk kidolgozni rá közösen a bevontakkal egy szabályzatot, hogy meghatározó legyen az adomány elérésében a számossága a részvételnek, amit jelenléti ívvel tettünk visszakereshetően igazolttá. Meghatároztuk, hogy százalékán kell részt venni a rendezvényeinknek, hogy a következő adományozásból részesüljenek. Hogy legalább ezt az erőfeszítést tegyék meg: jöjjenek fel arra a nekik szóló, mindig ingyenes, egy- másfél órára, és ha itt vannak, velünk, akkor már történik valami, éri őket valamiféle hatás, élmény, ami segíti a közösséggé formálódást, a kompetenciák alakulását.
Persze volt, aki ezt is kijátszotta. Beugrott az elején a kultúrházba, aláírt, aztán öt perc múlva felállt, és elment. Akkor változtattunk, csak a foglalkozás végén lehetett aláírni, kifelé menet. Mert az a fontos, magunkat türelemre nevelő módszertani elemünk, hogyha valamire nem tudunk hatni, akkor próbáljuk meg úgy alakítani a körülményeket, hogy ne történhessen meg, itt is működőképes volt.
Később megint léphettünk egyet: nézhettük az aktivitást, ki, hogy kapcsolódik, végig üli anélkül, hogy bármit hozzátenne, vagy elmondja a véleményét az éppen aktuális dolgokról. Ezt is adminisztráltuk, átláthatóan, értékeltük, és differenciáltunk.
Lépésről lépésre, velük, évente, ha szükséges többször is újra tárgyalva alakítottuk az adományozási szabályzatot. Persze ehhez kapcsolódik még más is, akár a bedolgozó munkalehetőség kihasználása a kézművesprojektben, önkéntes munka a kertben, mikroközösségi foglalkozásokba való bekapcsolódás, együttműködés a felkereső jellegű foglalkozásoknál, és még sok más.
Évek teltek el, hogy erősítettük ezt a közösségi jelleget. Még mindig jelen van a megerősítés is, vagyis kapcsolódnak a tevékenységeinkhez adományok, extra segítségek, számukra el nem érhető élmények (ezek leginkább a gyerekeknél hatnak), de már más az attitűd.
Már nem annyira az, hogy “azért megyek, mert kapok valamit”, hiszen már ritkábbak az adományok, és nem tudni, mikor jön valami olyan dolog, ami osztható. A közösségi élmény hatása egyre erősödik. Már ott tartunk, hogy egyre több tőlük induló kezdeményezés van, aminek a megvalósítását kidolgozzuk, együtt, közösen, ha szükséges valami anyagi hozzájárulás, azt mi biztosítjuk.
Sosem tudtunk volna idáig jutni, ha nem kapcsoljuk a szükségletek kielégítését össze a bevonódás támogatásával. Ez volt a “mézesmadzag”, ami aztán heti programmá vált a hozzánk kapcsolódóknak.
Így volt ez az iskolában is. Sosem érdekelte a gyerekeket a jegy, sokáig szövegesen értékeltünk, és ma sem az osztályzás a náluk lecsapódó értékelés. De kezdetben volt jutalom az erőfeszítésért, apró játékok, amiből sorban választhattak, a közös értékelés függvényében, ami otthon még sokáig üzente a teljesítmény örömteli érzését.
Aztán jöttek a kirándulások, táborok, melyek ma is nagy motivációs erővel bírnak. Következetes szempontok, melyeknek meg kell felelniük, hogy elérhessék. Mennyi küzdelem volt ezzel is! A pontos névsor végre megszületett, ám a reggeli indulásnál mindig hiányzott egy-két gyerek. Nem betegség miatt, hanem, mert nem akart korán kelni, vagy meggondolta magát, holott előtte boldog volt, hogy a névsorba kerülhetett. A kora reggeli induláskor már nem lehet cserélni… így a helye üresen maradt, a megrendelt ebédje is pluszban terhelt minket. Nagyon következetesen betartottuk, hogy legközelebb nem jöhetett. Akkor sem, ha nagyon igyekezett, Akkor sem, ha a szülő is lobbizott érte. Mert muszáj megértetni, hogy a döntéseknek következménye van.
Szabályok, melyekhez meg kell tanulni alkalmazkodni. Szabályok, melyeket a közösség formál. Amibe nem fér be a “dögöljön meg a szomszéd tehene is” viszonyulás, fel kell váltanunk egy támogató attitűddel. Egy felelősségteljessel.
Tudom, ez is egyfajta kényszerítés, csak indirekt módon. Nem kötelező semmi, de ha akarsz valamiben segítséget kérni, valamihez hozzájutni, csak úgy megy, ha a szabályokhoz alkalmazkodsz. Ha úgy döntesz, hogy nem, nem probléma. Nekünk nem. De ha te krízishelyzetbe kerülsz, számolj vele, ha nincs kapcsolatunk, nem kapcsolódsz semmilyen általunk kínált lehetőséghez, nem fogunk segíteni.
A döntések pedig mindig átláthatók, világosak. Sokszor órákat vitatkozunk előtte, mi fejlesztők, hogy amit mi a közösség előtti megbeszélésre viszünk, az “védhető” legyen. Belátható, elfogadható, megérthető. És változtatunk is, ha kell, mert valamit mégsem vettünk figyelembe, ám ők észrevették. Mert tudjuk, ha hazamegyünk, a faluban újra mérlegelésre kerül minden. Indoklások hangzanak el, pro- és kontra, vélt, vagy valós igazságok megvédése történik. Régen utána mindig volt sértődés, elhatárolódás, “nem megyek többet!”.
De mi ebből sem csinálunk ügyet, tudomásul vesszük. Vissza lehet jönni, ha valaki mégis úgy gondolja, megvan ennek is a közösségi szabályozása. Mi maradunk, ott vagyunk, a többiekkel együtt. És segítséget mi tudunk adni, de mi csak úgy segítünk, hogy az elmozdulást támogatjuk. A “nekünk jár” már nem hangzik el.
Részvétel, aktivitás, tenni akarás… a lépésenként felépített motiváció. És gyakorlás, ismétlés, megbeszélés, tanulságok újra meg újra. Következetesség, türelem. Talán ezek a kulcsszavak.
És működik.
A fiú pár hete vágyakozva nézett ki az órámon az ablakon. Sütött a nap, a gyerekek, akinek nem volt velünk órája a napköziben kint játszottak az udvaron. “Ki akarok menni, nem akarok rajzolni.”-mondta. “Jó -válaszoltam- dönthetsz így is, nem kényszerít senki, hogy művészeti suliba járj.” “De én ösztöndíjas vagyok!”- mondta. “Ez így van, válaszoltam. Mérlegelj, a te döntésed.” (Az ösztöndíj az iskolához kötődik.) Visszaült és maradt. Mert tudja az ösztöndíjasok “kiváltságait”. És nem adta oda egyetlen játékért, a pillanat öröméért, még, ha úgy érezte akkor, hogy az jobb lenne. Mérlegelt és döntött.
Felépíteni valamit, ami nincs…amit teljesen más elvek vezérelnek, nagyon nehéz. De muszáj. Az életstratégia-váltáshoz ugyanis motiváció kell, erőfeszítés, jövőben gondolkodás, döntési képesség, és számotvetés az esetleges következményekkel. Ezt próbáljuk felépíteni.