Ha a gyerekeket kérdezzük, melyik ünnep a legkedvesebb nekik, szinte mindannyian a karácsonyt mondják, a mi kapcsolatrendszerünkben is. Mert beépült ennek az üzenete erősen az intézményrendszeren keresztül, és hát ott a televízió, ahol ez tematizálja már most mind a reklámokat, mind a filmeket.
Beépül így a gyerekekbe is a karácsony “szokásrendszere”, szlogenjei, és a vágyak is, a meglepetésre, ajándékokra. Ott is, ahol ma is csak az Igazgyöngy ajándékai tudják ezt hordozni.
Évről évre bővül a kör, egyre több települést, gyereket érünk el, és minden évben újratervezést is igényel a dolog. Hiszen változik a helyzet, sajnos nem mondhatom, hogy jó irányba, de mindig sok előzetes tájékozódást, egyeztetést igényel, melyik településen és milyen mértékben képes az önkormányzat segíteni, hol vannak még más segítő szervezetek, hogy ne párhuzamos szolgáltatásokat állítsunk fel, hanem összefogva próbáljunk a lehető legtöbb nélkülöző családba karácsonyt vinni.
Jól emlékszem a sok évvel ezelőtti tapasztalatokra…. arra, hogy a gyerekek között sok családban nem volt fenyőfa sem, így értelmezhetetlen volt számukra az iskolában készülő “hazavivős” karácsonyfadísz, és annyira nem volt fontos nekik ez, hogy a karácsonyi ajándéknak szánt, saját készítésű kis üdvözlőlapok, gyertyák is az asztalomon maradtak. Nem vitték haza…
Sosem fogom elfelejteni ennek az időszaknak a karácsonyi látogatásait, amikor az egyik családnál felismertem a befőttesüvegbe rakott kis száraz ágakra aggatott festett gipsz angyalkákat, amelyeket a suliban csináltunk. Annyira szomorú volt, és egyben annyi szépséget is hordozott. És azt sem, ahogy Mikuláskor bekopogtunk…és együtt örültünk a szülőkkel a gyerekek örömének, amikor átadtuk a csomagot.
Persze ezt már nem győzzük ennyire személyesre venni. Az ötven gyerekből ugyanis az évek során kétezer lett, a települések száma egytől harminc fölé emelkedett, és ezt már csak nagy szervezőmunkával lehet összehozni. Ráadásul a közösségi szinten tartott ünnepségeknek is megvan a maga haszna, hiszen együtt megélni a karácsony üzenetét sokkal jobb, mint egyedül. Sokkal erősebben hatnak a közös, pozitív élmények, mint bármi más.
Furcsa volt nekem a héten egy beszélgetés, mikor valaki, aki távol él ettől az egésztől, nem értette a közösségi fejlesztések fontosságát. Annyira erős még mindig a többségi gondolkodásban a “miért nem mondjátok meg nekik?” elképzelés, mintha ennyi lenne, hogy mi, akik más tudással, más szocializációval bírunk megmondjuk a társadalmi leszakadásban élőknek, hogy mit csináljanak (és mit ne), és ettől a fejükhöz kapnak: “Tényleg! Hogy ez eddig nem jutott eszünkbe!” És rögvest életstratégiát váltanak, tanulni és dolgozni kezdenek, kertet művelnek, felhagynak a dohányzással, szakítanak a feketezónával, stb. és… boldogan élnek.
Akik e mentén gondolkodnak, ők nyilván “tudják a tutit”, és úgy vélik, mi, akik a terepen dolgozunk nem csináljuk jól, ha nincs látványos változás. Ők tudnák….de ők nem jönnek ide, nekik nem ez a feladatuk, és különben is mi vállaltuk.
Nagyon nehéz megérteni a generációs szegénységet. Még nehezebb olyan beavatkozási pontokat találni, ami hathat, nehéz ezeket rendszerbe állítani, és mérni azt a bizonyos attitűdváltást. Ami mutatja a változást, a beépülést. Nem a célokkal van baj, abban mindenki egyetért….hanem a változásokkal, amelyek valahogy csak nem akarnak bekövetkezni.
Nagyon fontos felismerés volt a munkánkban, hogy használni kell a közösségi erőforrásokat. Képtelenség ugyanis minden család mellé valakit “állandóra” odatenni, aki segíti a változásokat. De ha van közösség, van közösségi értékrend és értéktudat, arra lehet és kell építeni. A szakma ezt empowerment-nek nevezi, és mi a kezdetektől ebben a “képessé tevésben” gondolkodtunk.
De ehhez egy bevonódást támogató rendszert kell kialakítani…. mert magától nem születik meg semmi. Bevonni minél több embert a közösségbe, a közös döntésekbe, a megoldáskeresésbe, a szabályakotásba, és ebben a folyamatban próbálni bepótolni mindazt a tudást, készséget, amit a társadalmi leszakadásban élők nem kaptak meg sem az iskolarendszertől, sem a családjuktól. Ennek híján a túlélési stratégiák nem közösségi szemlélettel, hanem hierarchizálódva és csak a saját érdekekre építve alakulnak, ezek pedig, mondjuk úgy, hogy nem integráció/inkúzióbarát történetek.
A bevonódás pedig nem megy könnyen. A “mi hasznom van belőle?” erősen hat, és csak tárgyiasult formában nyer a szegénységben értelmet. De el kell indulni, ezen az úton, aztán pedig a közösségi élmények tovább támogatják a folyamatot. Ezek az első lépések: ki, mit kaphat és miért? Közös szabályok megvitatása, elfogadása, majd ezek a beszélgetések bővülnek, és ha jól dolgozunk, lassan érdekessé válnak a résztvevők számára. A következő nagy lépés, amikor ezeknek a megszervezésébe képesek bekapcsolódni, ötletelni, szervezni, és az esemény után együtt örülni a sikernek. Mi pedig lépésről lépésre támogatjuk őket, megerősítve azt, ami előremutató, átbeszélve és a tanulságokat levonva arról, ami hátráltató.
Mert minden emberben ott szunnyad a közösségi gondolkodás. Csak elnyomja sok minden, leginkább a pénz, mint egyetlen emberi értékmérő a “nincs”-ben, a pénz hatalom, kiválóságérzést ad nekik….holott az emberi kiválóságnak nem ehhez kellene kötődni. De a világ is ezt üzeni, itt is ez hat. És nagyon nehéz vele szemben mást is felépíteni.
Az adventi időszak nekem ezért is nagyon sokat jelent. Közösségformálás ez, amikor kapcsolatot építünk tágabb közegben a társadalmi leszakadásban élők és a jobb társadalmi státuszúak között, és a karácsony üzenetébe kapaszkodva szervezzük ezt, iskolák, cégek, társasházak, baráti társaságok, családok között. Persze nem közvetlen kapcsolódás ez mindenhol, hanem egy közösségek közötti híd…ami első lépése ennek a színtérnek. Egy pozitív, érzelem alapú kapcsolódás. Lépésről lépésre megy ez is, mint a bevonódás támogatása.
Aztán közösségformálás a helyi intézményrendszerrel is, hiszen ugyanazokért a gyerekekért, családokért dolgozunk, és ilyenkor óvodai-iskolai keretek között születik meg az élmény, az ajándékozás, amiben épül a lelke azoknak is, akik az intézményekben dolgoznak. Megértik, hogy nem mi akarjuk, hanem velük…és sok helyen átadjuk a csomagokat, amit ők osztanak majd tovább, ők lehetnek azok, akik ennek az örömével gazdagodnak. Mi pedig boldogan nézegetjük a fotókat, melyeket elküldenek az ünnepség után, mert azokon mindenki mosolyog, és érezzük, hogy közös élményt éltünk át.
És közösségformálás Toldon is, ahol már a tizedik éve az anyukák szervezik a karácsonyi műsort, ahol a közösség megértette, hogy a velünk való együttműködéshez aktivitás kell, bevonódás, együtt gondolkodás, és még karácsonykor is súlypontozunk abban, hogy ezt ki, milyen mértékben képes felmutatni. Meg fog telni most is a kultúrház, ahol egy hosszú ünnepség keretében minden gyereket név szerint megajándékozunk (ebben nem teszünk kivételt, minden Toldon élő gyereket), és a velünk együttműködő családokat is. Hogy szebb karácsonyuk legyen. És mindig jön hozzá új elem is, most a kultúrház előtti nagy tuja feldíszítése, vagy az adventi gyertyagyújtás, amire a gyertyagyújtó fel is készül egy beszéddel.
Közösségben tudni magunkat a legnagyobb ajándék. Ez karácsonykor mindig felhangosodik. És én mindig reménykedem, hogy sokáig tart majd, az ünnep után is.