Ahogy az idő telik, és egyre többet foglalkozom azzal, hogy milyen jövőkép körvonalazódjon az Igazgyöngyt előtt, egyre gyakrabban visszanyúlok a stratégiánkhoz.
Elgondolkodtam, hogy amikor először állítottam össze, hogy mi mentén szerveződjön a munkánk, ennyivel egyszerűbb volt a világ, és azóta a nehezítő tényezők, kockázatok száma nőtt meg, vagy csak kevesebbet láttam és értettem a problémából, de az biztos, hogy az első változat egyszerű és világos volt. Ma már nem ilyen.
A folyamatosan bővülő beavatkozási területek, a hatások egy irányba terelése munkaköri átfedéseket hozott, egyre nehezebb volt szervezeti ábrán bemutatni ezt a szerteágazó tevékenységet. Amikor a társadalmi hatékonyságmérést is a munkánk részévé tettük, már világos volt, valami más struktúra kell, mint a korábban három pillérre állított beavatkozási rendszer.
Mert ez így egyszerű volt, első az oktatás, második a családgondozás-közösségfejlesztés-munkahelyteremtés, és harmadik az intézményi együttműködések generálása. De közben a közösségi szemlélet, az egymást erősítő, egymásra támaszkodó munkakultúra részévé vált minden területnek, ez lett egy olyan vezérfonal, ami minden elemében ott van a munkánkban. Az első és a harmadik pillérben is.
Aztán egyszer csak valami más struktúra ötlete is felmerült. Az egyéni életstratégiaváltás, és annak közösségi megtámogatása adta a vezérfonalat az átrendezéshez.
Ebbe könnyebben illeszthető volt a területek rendszere, problémafókuszúbb lett a modell leírása, és nem intézményi egységekre, hanem a hatásokra szerveződő képet mutatott. A korábbi pillérek tevékenységei mind beilleszthetők lettek ebbe is, hiszen pl. a gyerekekre irányuló oktatási elemektől a felnőttek munkaszocializációjáig kimutathatók benne az egyénre irányuló hatások, és azok közösségi megerősítése is.
Közben pedig más elemek is fontossá váltak, pl. a célok teljesítéséhez szükséges szervezeti kompetenciák megléte, mert ez sincs meg magától, dolgozni kell rajta. Két dolog miatt, az egyik a fenntarthatóság, a másik pedig a reziliencia. A fenntarthatóság ebben a vonatkozásban nem a szervezet szempontjából lényeges, hanem a modell szempontjából. Meddig kell vinni a “képessé tétel” munkáját ahhoz, hogy egy esélyteremtő szervezet hátrébb léphessen? Mert ez a cél, hogy egy településen sikerüljön a társadalmi leszakadást mérsékelni, az ott élőket fejleszteni, a közösséget képessé tenni önmaguk megszervezésére, a lehetőségek megtalálására, hogy egy lépéssel közelebb kerüljenek egy másfajta, tervezhetőbb és jobb élethez. Vagyis, hogy ne legyen ránk szükség.
A szervezeti fenntarthatóság majd ez után következik, új helyszínnel, új feladatokkal, egy másik igazgyöngyös fejezetben. No és ott a másik elem, ami persze meghatározza ezt az elsőt is, a reziliencia. Mi még csak most barátkozunk ezzel a fogalommal, ami hihetetlenül fontos lenne, minden fejlesztésben, a pedagógiában, a szociális munkában, de a szervezeti működésben, vagy az önfejlesztés területén is. A rugalmas ellenállási képesség, ami a külső hatásokhoz való sikeres adaptálódás feltétele.
Külső hatásból pedig kijutott az utóbbi években, gondoljunk csak a covidra, vagy arra a szakpolitikai veszteségre, amit megtapasztalhatunk az élet minden területén. Az előbbit túléltük, sokat tanultunk belőle, hiszem, hogy a tapasztalatok segítenek megugrani az ilyen típusú akadályokat a jövőben, bár reménykedünk, hogy nem lesz többé ilyen.
Az utóbbihoz nagyon nehéz alkalmazkodni, mindig új kihívásokat hoz elénk, és sokkal erősebb átgondolásokat kíván tőlünk. Mert ezek a hatások is összefüggenek, mindennel, és olyan kompromisszumokra kényszerítenek minket, amiket mindig nagyon kell mérlegelni. Mert az ember ártani nem akar. De ami ma hasznos az egyik viszonylatban, mások azt negatívan, veszteségként élik meg, személyes szinten értelmezve mindent. Ma a szembehelyezkedés alapviszonyulás lett a társadalmunkban. A feketén-fehéren gondolkodás. Ebben valamiféle igazságosságosságot képviselni szinte képtelenség.
Ami az egyik embernek pl. a náci karlendítés (hogy a legutóbbi példákból említsek egyet) teljesen belefér egy majálisba, polgárpukkasztó poén, amihez mindenkinek joga van, a másik ember ezt korántsem így éli meg. Az egyik undorítónak találja a nőgyógyász főorvos kommentjét a botmixerrel, a másik díjazza azt, sőt, ő még cifrábbakat is tudna tenni. Tényleg úgy érzi az ember, nincsen már egyetlen olyan emberi érték sem, ami mellett mindenki egyformán képes állást foglalni. Ebben a megosztott, gyűlölködő világban a társadalmi leszakadás ügyét képviselni pedig pláne nem egyszerű.
Az, hogy szakmai alapon mire van hatásunk, és mire nem, hogy van-e esély a változás-generálásra, talán az utóbbi évek legnagyobb kihívása számomra. És bizony ez, a stratégiánk újratervezését is életre hívja. A terepi munkában éppúgy, mint a szervezeti kultúránkban.
Néha arra gondolok, erre is kellene majd időt szakítani. Hogy leírjuk, tanulságként az utánunk következőknek a civil szervezeti lét buktatóit. Én nagyon hiszek a civilek szerepvállalásban, a civil kontrollban, a jövőre gyakorolt hatásukban. De azt is látom, a magunk és mások példáján is, hogy iszonyúan fontos lenne, ha olyan tudásokkal bírnánk, az elejétől, amivel ténylegesen képesek vagyunk hatni. Hogy ne nekünk kelljen kikínlódni mindent….hogy legyen valami sorvezető.
Az ember, mikor egy civil szervezetet megalapít, a célra fókuszál. A célcsoportra, az ő problémáinak megoldására. Közben pedig nem gondol magára a szervezetre: a tudásbővítésre, készségfejlesztésre, a hatékonyság tudatos fejlesztésre. Arra kaphat tudást, hogyan gyűjtsön adományt… de arra már nem, hogy a gyorsan változó törvényi közegben hogyan élje túl. Arra sem, hogy hol a helye, mint civil szervezetnek egy településen, milyen módszertan mentén lehet összedolgozni ezzel a politikavezérelt állami struktúrával, a kontrollált intézményrendszerrel, a kiégett szakemberekkel.
Arra pedig végképp nem, hogyan kommunikáljon hitelesen egy olyan világban, ahol a kudarcok elhallgatása és a sikerek túlhangsúlyozása a minta. Ezzel mindenkinek magának kell megküzdenie.
A civil szféra is leképezi a társadalmat. Leginkább sodródik a változásokkal, és túlél. Épp úgy, mint a szegregátumok lakói. A múltkor írtam valahol a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekről, hogy a mai világban egyet tanulnak meg: túlélni….de nem tanulnak meg változtatni az életükön.
Vajon mi, civilek mire vagyunk képesek? Értük, és magunkért is.