Az értelmileg sérült gyerekek megfelelő fejlesztése is sötét foltja a köznevelésnek. A „varázsszó”, hogy integrálható, vagy sem, vagyis lehet-e együtt tanítani a többi, ép gyerekkel vagy sem, meghatározó a történetben. Bár furcsa jelenség van az „integrálható” kategóriában is, mert ez a gyerek részéről egy input, a rendszer azonban máshogy működik. Míg az állami iskoláknál kvázi kötelező a fejlesztésük, hiszen le kell fedni a területet, addig az egyházi iskolák megtehetik, hogy az alapító okiratukba nem tüntetik fel ezt, így mondhatják, hogy nem tudják biztosítani a feltételeket, szakembereket ehhez, és így náluk nem fordulnak elő SNI (sajátos nevelési igényű), integráltan oktatható gyerekek. Így pedig tovább fokozzák a szegregációt, vagyis a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek arányát az állami iskolákban, ahová “áttolják” őket.
Nem mintha a feltételek tekintetében ott jó lenne a helyzet. Az egyházi fenntartású pedagógiai szakszolgálatok ezen a területen is jobban állnak, a szakember-ellátottság tekintetében biztosan, és náluk nyilván a fejlesztésre szoruló gyerekek sem olyan problémákat hordoznak, mint a leszakadó térségek szegregálódó állami iskoláiban tanulók. Az állami rendszer ezen a területen sem tud elég szakembert adni. Kevés a pszichológus, a fejlesztőpedagógus, az egyéni foglalkozások így ritkák, nem adhatnak elég alapot a fejlődéshez, és az iskolaidő nagy részében a többivel együtt, megfelelő szakmai támogatás nélkül vannak a gyerekek.
A pedagógusoknak nincs speciális tudása a fejlesztésükhöz, nekik úgy lett ez a probléma a nyakukba dobva, hogy nem kaptak felkészítést, többlettudást, szakmai segítséget ehhez. Sokan írnak mostanában nekem, főleg, akik szegregált, vagy szegregálódó iskolákban tanítanak, hogy az osztályukban egyre több ilyen gyerek van, és egyszerűen nem bírnak megbirkózni az így kialakult helyzettel. A többivel sem tudnak megfelelően foglalkozni, velük sem, tele vannak frusztrációval, ami vészes sebességgel sodorja őket a teljes kiégés felé. A szegregálódó iskolákban pedig egyre több ilyen gyerek van, hozza ezt a közeg, amiben a gyerekek élnek. A lakhatási szegénység, a nem megfelelő táplálkozás, a káros szenvedélyek, a szocializáció, a fejlesztési lehetőségek hiánya miatt az SNI arány felülreprezentált a leszakadó térségekben. Van gyerek, akivel nem jutnak el odáig sem, hogy a szakértői bizottság megvizsgálja, mert a szülő nem akarja, nem érti, nem látja be, hogy szükség van erre, nem jelenik meg a kijelölt időpontban a gyerekkel. Velük még nehezebb.
Akik pedig nem integrálhatók, nos, nekik sem egyszerűbb. Segítettünk egy ilyen gyerek visszagondozásában, a szülők nagyon mélyen voltak, de stabilizálódtak, talán írtam már róluk itt is, a két kiemelt kisebb gyerekükből egyet, az épet, örökbe fogadták korábban, a sérült kislányt sikerült a családba visszahelyezni újra. Elkezdte az iskolát, de hamar kiderült az osztályban, hogy nem igazán integrálható. Szerencsére a tanodánkban van gyógypedagógus kolléga, így, együttműködésben, az iskola és a tanoda, magántanulói státuszban próbáltuk fejleszteni. A harmadik évben azonban már egyértelmű volt a felülvizsgálat eredménye, amiben kimondták: nem integrálható. Ahogy ez kiderült, az iskolája rögtön jelezte, hogy nem tudja vállalni, neki csak az integrálhatókra van engedélye, és mivel a közelben nincs olyan iskola, ahol megfelelő fejlesztést kaphatna, távol, kollégiumi elhelyezéssel, bentlakásos intézményben kell továbblépni vele. Lehetőleg azonnal, a tanév közben.
Persze ezt leírni egyszerű egy íróasztalnál, de a családot ez felkészületlenül érte, ők csak annyit fogtak belőle, hogy visszakapták a gyereket, nem csináltak semmi bajt, és mégis, most el akarják tőlük venni. Hosszas egyeztetések következtek, és szerencsénk volt, mert a tankerületben és az erre specializálódott iskolában-kollégiumban és a családsegítőben is több volt a humánum, mint a jogszabályokhoz való merev ragaszkodás. Beleegyeztek, hogy a tanulói jogviszony már az új iskolában legyen, de maradhasson a magántanulói státusz, a heti egyszeri iskolai, és kétszeri tanodás gyógypedagógiai fejlesztéssel, ebben a tanévben. Mi pedig vállaltuk, hogy időben elkezdjük felkészíteni a családot az új helyzetre. A félév során mi is éreztük a tanodában, hogy szüksége lenne napi több órás képzésre vele, és gyerekközösségre is, mert pl. a mozgását, beszédét, és minden mást is folyamatos munkával jobb szintre lehetne hozni, ami a szociális készségek közösségben történő fejlesztésével sokat tehetne hozzá az önállósága növeléséhez. Bár, és ezt a szülők is értik, önálló életvitelre sosem lesz képes.
A helyzet nem egyszerű, bejárással a dolog nem vállalható, egyrészt a távolság, másrészt a költségek miatt. Még bele sem tudok gondolni, hogy oldjuk ezt meg, mert a tömegközlekedéssel, amit ugye térítenének, egyelőre nem látom, hogyan lehetne emberi idő alatt megjárni. Kocsival meg túl drága lenne, ráadásul az apa nagyon nem bírja az autót, az anya pedig termeténél fogva és a beteg lába miatt a gyaloglást nem tudja vállalni, és csak a mikrobuszba, furgonba tud beülni, az alacsony autókba nem. De egyelőre még nem ez az a lépés, amit számításba kell vennünk. Egyelőre még csak a tény elfogadásánál tartunk.
Azt hiszem, az első beszélgetésből jól jöttünk ki, pedig igazából nem nagyon tudtam, mi vár majd ránk. Többesélyes volt a dolog. Próbáltam nagyon figyelni a reakciókat, és arra építeni. A rögtön érezhető félelem, bizonytalanság ellen a legfontosabb az volt, hogy megértessem, bízhatnak bennünk, jót akarunk nekik. Emlékeztettem arra őket, milyen sokat dolgoztunk azon, hogy visszakapják a kislányt. Erre emlékeztek… Biztosítottam őket, mi továbbra is azt szeretnénk, azt segítjük, hogy egy család maradjanak. Beszélgettünk arról is, milyen nehézségek vannak a gondozásában, pl. hogy fél, ha nagyobb közösségben van. Itt nagyon óvatosan utaltam arra, hogy bizony, egy szülőnek arra is gondolnia kell, hogy normál esetben az ő életük nem tart addig, mint a gyereküké, és ha túlságosan a szülőkhöz kötve nő fel, akkor a másoktól való félelem később sokkal nehezebb helyzeteket teremt. Mint minden, ilyenkor, gyerekkorban ezek könnyebben levetkőzhetők, megtanulhatók. Átment ez is.
Az anya teljesen természetes félelmét is el kellett oszlatni, hogy vajon vigyáznak-e majd ott rá, nem fogják-e bántani, mint az iskolában, mikor még oda járt. Elmeséltem, hogy nekem is milyen nehéz volt kollégiumba engedni a gyerekeimet. Meg, hogy elmegyünk majd együtt, megnézzük a helyet, beszélünk azokkal, akik vigyáznak rájuk, fejlesztik őket. Mert az is olyan ott, mint egy család. Meséltem más gyerekről a kapcsolatrendszerünkből, aki szintén ott van hét közben. Kiszámoltuk, hogy tulajdonképpen csak három nap, hiszen hétfőn és pénteken találkoznak, a hétvégét meg otthon tölti. No meg közben is lehet majd telefonálni. Megbeszéltük, hogy ez majd csak a jövő tanévben lesz, és azt is, hogy nem kerül majd nekik pénzbe ez az egész.
Folytatjuk még, sokszor megerősítve majd bennük, hogy biztosan ez a legjobb megoldás. De újra világosan látszott az is, micsoda akadályok vannak előttük. A természetes szülői aggódás mellett az anyagiak, az utazási nehézségeik, a helyhez kötöttségük, a tudáshiányuk, a rendszertől való félelmük. Vajon, hogy alakulhatott volna az élete, ha nem itt él, az isten háta mögött, szegénységben. Ha az elején kapott volna korai fejlesztést, ha tudták volna speciális kezelésekre hordani, ha lett volna ezekre lehetőség.
Mi most ezt tudjuk segíteni. Innen viszont a felelősség is ránk tolódik. Mint annyiszor, mikor segítünk egy döntést meghozni, miközben nem tudjuk garantálni, hogy vajon minden úgy alakul-e majd, ahogy mi beállítjuk nekik. Amit elhisznek nekünk, mert bíznak bennünk. Nehéz ez a munka ezért is. Mert nincs biztosíték arra, hogy így lesz. Csak reménykedni tudunk, bízni azokban, akikkel beszéltünk eddig. De ki tud ma garantálni bármit az intézményrendszeren belül? A központilag meghozott döntések mögött nincsenek arcok, sorsok, helyzetek. És gyakran úgy érzem, felelősség sem. A döntések „elméletileg” működtethetők, a döntéshozók saját élethelyzetéből, köreiből hozott tapasztalatokra és világképére épülők, a költséghatékonyságot a szakmaiság fölé helyezők. Ha nem megy, percnyi moralizálás sincs: vagy ragaszkodnak tovább hozzá, nem foglalkozva a nyilvánvaló kárral, amit okoz, vagy tekernek egyet rajta, és próbálják másképp. Ugyanilyen szempontok alapján. Nem törődve azzal, hogy itt nem tárgyakról van szó, hanem emberekről.
Mi viszont látjuk az arcokat, sorsokat, helyzeteket. A családokat is. Ott is, ahol az esélytelenség tapintható. A két kép közelítésére pedig a lehetőség sem körvonalazódik.
Az értelmi sérült gyerek a szegénységben halmozott hátrányok és veszélyek között él. A felnőtt létük pedig? Nos, azt hiszem, akkor a hátrányok és a veszélyek csak tovább halmozódnak.
