A két nő lelkesen üdvözölte egymást a kis kézművesműhelyünkben, ahol egymás mellett van az asztaluk. “Jól megleszünk majd.”-mondták- “A gyermekotthonban is együtt voltunk, egy szobában laktunk”.
Mert mindketten állami gondozottak voltak. Egyiküket 14 évesen emelték ki a testvéreivel, addig a nagybeteg anyját ápolta, de amikor ő a végső szakaszra kórházba került, a gyerekeket állami gondozásba vették. Az apjuk nem törődött velük. Nem volt jó ember. Az anyjukat is verte, és a gyerekeket sem kímélte. A másik asszony öt évesen került be, ő is a testvéreivel. “Anyám alkoholista volt”.-mondja. “Apámat nem is ismertem”.
Nehéz sorsok. Néha jobb lenne nem tudni, milyen életút van egy-egy nő mögött.
A szegénység, annak okaival, azzal a bonyolult problémarendszerrel, ami benne tartja a beleszületőt, gyakran hozza magával a gyerekek kiemelését is. A sikertörténet azonban innen sem több, mint az otthon maradóknál. A lelki sérülések kezeletlen maradnak, az életutak pedig itt is kísértetiesen ismétlik magukat.
Sok ilyen történet van körülöttem. Volt állami gondozott anyák, akik maguk is megfogalmazzák az igazolását annak, miért nem tudnak felelős anyák lenni: “Én is állami gondozott voltam, ott mindenük megvan, rendes étel, ruha, nem fáznak, nem éheznek, én nem tudom ezt megadni nekik, jobb, ha ott vannak, mint itthon.”-mondja egyikük, egy sokgyerekes asszony. Mintha a család, az anyai szerep ennyi lenne csak, a fizikai szükségletekről szólna. Mert neki ebből csak ennyi jutott. Ennyi volt a megtapasztalása. Így is élt velük, gyakran hagyta ott őket, és ment el hetekre máshoz, ha éppen összebalhézott a gyerekek apjával. Ha pedig otthon volt, néha eszeveszett módon szidta, átkozta őket, máskor könnyes szemmel bizonygatta, mennyire szereti mindet. Az ellentmondásokban lassan értettem meg őt. A teátrális jelenetek, a mindig akkor előhúzott rosszullétek, mikor nem tudott megoldani valamit, lassan világossá tették számomra, hogy ő ezt a hiányt, ezt a sérülést hozta magával. Amiben nem tud mással törődni, csak magával.
A másik asszony hosszan mesélte nekem, hogy az anyja őt eldobta magától, így került állami gondozásba, és ő nem tud ezért olyan anya lenni, mint más. Csapódik ide-oda, költözik férfiakhoz, majd vissza, többnyire terhesen. Kötődne valahova, de nem tud, nincs kihez, nem köti hát magához ő sem a gyerekeit, a sérültet otthonba adja, nem látogatja, a másikat, aki már felnőtt, és a kábítószer miatt gondokság alá kellett venni, ő, az anyja nem vállalja. Nem kell neki. Mintha köze sem lenne hozzá. Egykedvű, mosolytalan, azt hallani, néha iszik is. Ő még magával sem tud mit kezdeni. Annyira nem fontos neki semmi, hogy ő sem fontos, még magának sem. Minden visszatérésnél elmeséli, milyen rossz döntéseket hozott. Kérdezni sem kell tőle semmit. Mindent feltár, ok-okozati kapcsolattal, és úgy tűnik, ebben az önigazolásban fel is menti magát minden alól. Ő ezt az utat járja. . “Nem tanultam meg más lenni.”-mondja végül. “Hát ezért van minden. Mert eldobott az anyám.”
Volt egy lány, akit én emeltettem ki, mikor már tarthatatlan volt a helyzete. Akarta ő is, otthon nem akart maradni, de a lakásotthonban sem maradt meg. Szinte állandó szökésben volt, bujkált, néha visszament, pár napra, aztán újra el. Végig kapcsolatban voltunk, tudtam, néha csak én tudtam, mikor, merre jár. Próbáltam segíteni, megmenekült a kriminalizációtól, és végül egy abortusszal megúsztuk a serdülőkort. Az általános iskolát nem fejezte be, hat osztálya van, gyorsan férjhez is ment egy másik állami gondozotthoz, de a házasság nem működött. Aztán lett egy másik kapcsolat, most kisbabájuk van, úgy néz ki, stabil élete lehet. Neki talán sikerül.
Sokat tanultam ebből a kapcsolatból, míg állami gondozott volt. Láttatta velem a lelki hátterét ennek az egésznek. Az állandó bizonytalanságot, bizalmatlanságot, azt, milyen az, mikor csak azt tudja megfogalmazni valaki, mit nem akar. De azt, hogy mit szeretne, az nem megy. Jövőkép nincs. Csak sodródás van.
Van szomorúbb történetem is, mikor prostitúcióból kerültek lányok állami gondozásba. Eddigi munkám talán legkeservesebb esete volt, amiben még mindig, ennyi év után is mar belül a kérdés, miért nem léptem hamarabb, miért hallgattam másra? Az akkor 11 évessel nemrég találkoztam újra. Már 17 éves. Ölel, boldog a találkozástól ő is. Határozottnak tűnik, mesél a terveiről. De a hat évvel ezelőtti történetek nem múltak el nyomtalanul. A prostitúció olyan megtapasztalás, ami egy életre meghatározza egy lány viszonyulását. Szeretném hinni, hogy nem így van, és ő kivétel lesz. De tudom, erre az esély gyakorlatilag nulla.
A legfrissebb kiemelések egyike a kapcsolatrendszerünkből serdülő lányokat érintett. Három nagylányt, és mellettük még két kisebb testvért. Ketten estek teherbe az állami gondozásban. Mindketten megszülték. Egyikük ott is hagyta már a babát, az anyaotthonban, és elszökött egy férfival. A másik most lett 18 éves. Hazamehetett a kicsivel az anyjához. Segítjük, mert a családi pótlékot még nem kapja, az adminisztráció ilyenkor hosszú ideig tart, és addig is élniük kellene valamiből. Még vele van a kicsi, neveli, szeretettel. Megveti a testvérét, aki otthagyta a babát. Ő nem tenne ilyet, mondja. De vajon meddig ragaszkodik hozzá? Az anyjuk nekik is állami gondozott volt. Különösebben nem zaklatta fel, mikor kiemelték a gyerekeit. Vele is ez történt. Ilyen az élet. Hagyja, hogy megtörténjen velük is, ami vele megtörtént. Nem tesz ellene, hogy ne így legyen.
Sokat gondolkodom a kiemelésekről. Nyilván, ha egy gyereket abúzus ér, én is azt mondom, ki kell emelni. De minden más esetben azt hiszem, a családot kell képessé tenni arra, hogy felneveljék a gyerekeket. Mert a családban lehet csak elsajátítani a szülői viszonyulásokat, a gyerekéért felelős anyai magatartást is.
Biztosan van, ahol ez sikerül az állami gondoskodásban is. De én azt látom, legtöbbször nem. A sorsok pedig ismétlődnek. Előbb-utóbb anyák lesznek ők is, a családból kiemelt lányok. Az állami gondozott anya könnyedén lemond a gyerekiről. Ők bekerülnek a rendszerbe, és vagy azon belül szülnek, és hagyják ott a kicsit, vagy azon kívül, már felnőttként, de szinte mindannyian a szociális gondoskodás célcsoportjai lesznek. Vagy eléri őket a bűnözés, a kábítószer, a prostitúció, és a rendőrségé.
Mit lehetne tenni? Ha már megtörtént, érzelmi biztonságot, követhető mintát adni a kiemelt lányoknak. Megérteni, és megvédeni őket. Ma ettől nagyon távol vagyunk. Pedig egyszer jó lenne megszakítani az újratermelődésnek ezt a vonalát is.
De biztosan érzem, tudom, hogy nem a kiemelés, az állami gondoskodás a megoldás. A gyereknevelésre alkalmas családi élet biztosítása lehet csak a járható út, a társadalom minden rétegében. Tudom, mindig lesz, ahol ez megteremthetetlen. De az arány nem mindegy. Oka van annak is, hogy ma rengeteg olyan család van, ahol nem tudnak a gyerekeknek megfelelő alapot adni egy másfajta élethez. Az okok pedig sokkal inkább keresendők a politika, az állam oldalán, és nem az egyénén. Politikai szándék azonban ma nem mutatkozik arra, hogy velük is gondolkodnának.
Ahhoz, hogy itt is működőképes családok legyenek, egy nagyon komoly állami stratégia kellene. Megfelelő oktatással a gyerekeknek, és közösségfejlesztéssel, felnőttoktatással, családgondozással, munkahelyteremtéssel a felnőtteknek. Egyszer be kellene pótolni náluk mindazt, amit generációkon keresztül elmulasztottunk.
A működőképes család az olyan minta, amiből a gyerekeknek esélye lehet egy élhető jövőre. Esélye lehetne. De ezek a családok segítség nélkül már nem tudnak működőképessé válni. Ha magukra hagyjuk őket, a gyerekeiktől vesszük el az esélyt. És ez nemcsak ennyi. Mert ez a mi gyerekeink jövőjét is befolyásolja majd.
