Nemrég láttam egy filmet, ahol a nő egy bántalmazó kapcsolatban élt, de elmenekült belőle, aztán a férje megtalálta, és végül minden jóra fordult, a mániákus férj meghalt, és új élet kezdődhetett, új szerelemmel.

Furcsa párhuzam volt, hogy közben a környezetünkben is történt egy bántalmazás az egyik településen, de annak nem happy end lett a vége, hanem tragédia. Mindannyian a hatása alatt voltunk egész héten, mert a fiatal nő is és a párja is tanítványunk volt 8-10 éve, ismerjük mindkét családot, bár szoros kapcsolatban nem vagyunk velük, és semmi olyan információnk nem volt, ami ráirányította volna a figyelmünket a helyzetre. Annyi kockázat sem mutatkozott, mint ami nagyon sok családban megvan, akikkel dolgozunk.

A rémületen túl, hogy ez megtörténhetett, nyilván aggodalommal vettük sorra a kollégáimmal azokat a családokat, ahol tudjuk, bántalmazó a család férfi tagja, és újra megállapítottuk, mennyire tehetetlenek vagyunk. Nemcsak azért, mert természetesnek veszik ebben az átörökített női szerepben, hogy ezt el kell viselni, hanem azért is, mert valami érthetetlen ragaszkodás van a bántalmazóhoz.

Sokan azt mondják a téma kapcsán, hogy addig, amíg a nőben meg nem érik a döntés, hogy véget vessen a bántalmazó kapcsolatnak, addig hiába próbálunk bármit. Ám ez a döntés nagyon sokszor nem születik meg, és akkor a vége egy ilyen tragédia, mint ami most is történt.

Sajnos, ennyi idő után, mint amit ebben a munkában eltöltünk, már az is világosan látszik, hogy a család nőtagján kívül más áldozatok is vannak a történetben, a gyerekek. Akik a családon belüli erőszakban szocializálódnak, akiknek a szeme előtt zajlik a verés, és akik persze szintén kapnak belőle. Ezt a mintát viszik tovább ők is a párkapcsolataikba, a lányok az erőszak elviselését, a fiúk pedig a bántalmazó szerepet.

Sok családban látjuk már ezt az átörökítést, a fiatal fiúkból feltörő agressziót, ami nagyon sokszor félelmetes jövőképet rajzol elénk. Őrület, ahogy előre látszik, előre megjósolható egy-egy ilyen. Látjuk, érzékeljük először a családban, aztán a fiú serdülőként már bántalmazó lesz az iskolában, később is kibukkan az agresszió, van, aki javítóintézetbe kerül, majd felnőve börtönbe, ám ez sem töri meg a legtöbb esetben a kiskortól kirajzolódó életutat.

Egyszer azt a tanácsot is kaptam, igaz, azt a prostitúció kapcsán, de erre a területre is illik, mert általában bántalmazó kapcsolat a futtatás is. Szóval azt, hogy erősítenünk kellene a nőkben az áldozati szerepet, hogy jelentsék fel a futtatójukat, és ne vonják vissza a feljelentést, hanem tartsanak ki mellette. Igen, ez jól hangzik… elméletben. Ám a gyakorlatban ezt átvinni képtelenség. A lány, akiről a prostitúció kapcsán egyeztettem, értelmi fogyatékos. Integrálható volt, vagyis átgörgette az általános iskola, bár alapkészségek tekintetében nem sokat adott neki a rendszer. Felnőve nem lett gondnokolt, részlegesen sem. Mert felnőve senki sem törődik már ezzel a réteggel, akik a szükségleteik kielégítésében nem szorulnak segítségre, pl. fel tudnak öltözni, de önálló életre, felelős döntésekre, főleg olyanra, amiben gyerek is vállalható, nem képesek. Rendkívül manipulálhatók, gyakorlatilag rávehetők mindenre, anélkül, hogy éreznék a dolgok súlyát.

Több ilyen nő van a kapcsolatrendszerünkben, és nem tudják elképzelni az életüket a nélkül a kapcsolat nélkül, amiben élnek, mert az egyetlen biztos pontot ők jelentik nekik, akkor is, ha bántalmazók. A ragaszkodásuk hozzájuk erős, mert nélkülük nincs semmi, se fedél a fejük fölött, se jövedelem, önállóan nem tudják megszervezni az életüket. Azt, hogy menjenek el egy védett házba, lépjenek ki innen, gyerekestől, arra nem képesek. Az ismeretlentől való félelem erősebb mindennél. A bizonytalanságnál jobb a biztos, még akkor is, ha abban benne van a verés. Akkor is kiszámíthatóbb. És nem szállnak ki belőle.

Megbocsátanak hát mindent, visszavonják a feljelentést, ha egy pillanatra úgy is gondolták, vagy ha a rendszer megtette, állítják, nem igaz a történet, sőt, van olyan, aki kétszer ment vissza anyaotthonból ugyanahhoz a bántalmazó férfihoz. Mert azt ígérte, hogy nem bántja többé.

Most is, mint mindig, felmerült a tragédia kapcsán a közvéleményben a rendőrség szerepe. Ismerős talán a mondat: “mert a rendőrség csak akkor lép, ha vér folyik, ugye?” De ez sem ilyen egyszerű. Írtam már sokszor, hány családban az a családi konfliktus kezelésének a módja, hogy “rád hívom a rendőröket!”. Mert nincsenek technikák másra, oldják meg kívülről a legtöbbször az alkohol hatására kirobbant veszekedést. Ki hallja ki a telefonhívásból, hogy most ténylegesen veszélyes, életveszélyes helyzet van, vagy csak a szokásos családi cirkusz színjátéka, amiben a rendőrség fontos és megszokott kellék?

A csendben, a falak mögött lejátszódó agressziók legtöbbször nem, vagy csak túl későn jutnak el a rendőrségig. Van egy asszony, akinek az arcán nagyon gyakran látjuk a bántalmazás nyomait, jeleztük már a rendszer felé is, és próbálunk vele beszélni is, de tagad mindent, értelmileg sérült, féltjük őt is, a gyerekeket is, de a zárt kapu mögé nem enged minket.

Szóval, nem sokat tudunk tenni. Küzdünk fiúkkal, akik bántalmazó családokban élnek, hogy felnőve ne vegyék át azt a férfi mintát (gyakran a kriminalizálódott férfiakét), amiben a következmények felelőssége nélkül lesznek felnőttek. Hogy megértsék, nem attól lesznek férfiak, ha ők is ütnek. De nem állunk túl jól. Túl erős az otthoni hatás. Ezzel szemben nem bírunk elég hatékonyak lenni.

A legrémisztőbb, hogy miközben pontosan tudjuk, az agresszió csak agressziót szül, azt látjuk, sok esetben semmi más nem hat, csak ez az eszköz. Ha van, aki még erősebb. Ha van kitől tartani. És ez őrület. Egyszerűen nem lehet elfogadni, hogy csak ez az eszköz hat, de közben más hatástalan.

És dolgozunk a nőkkel, erre fókuszálva is. Az asszonyokkal a közösségen belül sokszor előkerül a családon belüli erőszak, a konfliktuskezelés, a felnőtt minta, a fizikai-vagy a verbális erőszak témája. Mikroközösségben külön dolgozunk egy fiatal női csoporttal a női szerepek megváltoztatásáért. Egymást is támogató közösséget fejlesztünk, hogy legyen egy bizalmi légkör, amiben érezhetik, nincsenek egyedül. És persze a gyerekekkel is ott van a fejlesztéseink között a szociális készségek, mint kiemelt cél.

De nagyon nehezen változik a helyzet. Túl sok réteg rakódik erre a problémára is, mind női, mind férfi oldalról. A prevenció pedig nem jelenik meg sehol a rendszeren belül.

A dühítő, hogy a terepen pontosan látjuk, elébe lehetne menni sok mindennek. Mert mire a rendszer a protokollja szerint lép, már túl késő.

Néha azt gondolom, talán az a baj, hogy a tragédia szót nem egyformán értelmezzük. A rendszerben a közvetlen életveszély, a bizonyított bűn, a rajtakapás, a pillanatnyi eset kapcsolódik hozzá. Mi pedig a csendesen épülő, a személyiséget romboló, a kapcsolatokban, reakciókban kirajzolódó folyamatokat is tragédiának látjuk. Mert azok. A végén ugyanis a két értelmezés eggyé válik. És visszafordíthatatlan következményekkel jár.