Sokan hiszik azt, és javasolják is nekünk, hívjunk meg olyan romákat, akik kitörtek a nyomorúságból, és majd ők olyan hatással lesznek a fiatalokra, hogy azok erőt kapnak a tanuláshoz, és követik a példájukat.
Eleinte persze próbáltuk mi is. De egy egyszeri látogatás, a bemutatása a karriernek, nem sokat hatott. Akkor, persze, ott, a hallgatóság egyetértett vele, hogy ezt így kell, és csodálatos, de a hatása nem volt akkora, ami az iskoláig elért volna. A követendő példák érdekes módon sokkal jobban hatnak a szórakoztató vonalról, a celebek világából, a reality showból, ám ezek többnyire nem a tanuláshoz kötődő karrierek, itt más diktálja az elvárásokat.
Azokban a közösségekben, ahonnan kitört valaki, és utána bemutatja nekik az ezért tett erőfeszítéseit, ott nyilván más a helyzet, hiszen ott tudják, ki ő, kik a szülei, testközelbe jön a történet. De ha ez nincs, és az sem, aki ennek az üzenetét folyamatosan fenntartja a közösségben, ez is elhalkul egy idő után. Annyi az ellenszél, hogy csak napi megerősítésekkel lehet elérni bármit.
Sok szegregátumban meg nincs is ilyen sikeres példa. Ott sokkal inkább példa a pénz szervezte karrier, rang, mindegy milyen úton, és ezek nagyon ritkán kötődnek olyan munkához, ami miatt érdemes tanulni a gyerekeknek. Akinek pénze van, az a valaki. Ha nem kell érte dolgoznia, meg pláne. Nagyon fontos elemei ennek a külsőségek, és a kommunikáció. Az érték pedig itt sosem az erőfeszítésekhez kötődik.
Rangot jelent még sok közösségben a kisebbségi önkormányzati vonal, de ez meg a legtöbb helyen a buliszervezésben merül ki, az “identitásépítés” címszó alatt elérhető forrásokkal, ami mindenhol ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlik, kaja, pia, mulatós zene, tánc (nem az autentikus vonal egyik sem, így elég messze van a roma identitás építésétől), és ennek kommunikálása a facebookon. Meghívott vendég többnyire a rendszerből a pályázatot megírt tanultabb roma, akinek talán lenne lehetősége az integrációt segítő programokra is ennek a keretében, de nem ez a cél, hanem a szórakozás. No meg persze a pályázati kódszámmal ellátott tábla lefotózása a helyszínen, ami ugye igazolja a megvalósulást. Kb. ennyi. Szeretnék egyszer elolvasni egy ilyen pályázati beszámolót…
Sokan elvárják, hogyha “kitört” valaki a nyomorúságból, cigányként, utána menjen vissza az övéihez, és dolgozzon a felemelkedésükért. “Kutya kötelessége, hogy segítse a fajtáját”- mondják sokan. Nem értik meg őket, hogy akik elképesztő erőfeszítésekkel küzdötték végig ezt az utat, azoknak nem kötelessége feláldozni az álmait, céljait a származása miatt….és amikor belekezdtek, a céljuk biztosan nem az volt, hogy a cigányok felemelkedését kívánják segíteni, hanem, hogy ők akarnak más életet maguknak, más jövőt, mint amiben a szüleik élnek. Pont úgy, mint azt a többségi társadalom továbbtanulást tervező fiataljai teszik.
A munkánk során mi is támogatunk egyéni karriereket, ezt szolgálja az ösztöndíjprogramunk is, ami civil támogatásokból már több mint 80 gyereknek ad esélyt. Pontosan tudom, hogy a “kitörések” mögött mennyi munka, pénz van, és mindig van valaki, valakik, akik végig követik, végig támogatják ezeket a gyerekeket, felnőtt korig, néha még azon túl is, anyagi és motivációs támogatást adva, no meg lehetőségeket, védelmet, kapcsolatokat, lelki támaszt. Mert e nélkül nem menne. Ismerem a befektetett energiát, ami egy-egy sikersztori mögött van.
Ennek a tanulságait is le tudom már vonni. Az igazán nagy lépéshez nagyon sok energia kell. Annyi szál húzza vissza őket, és olyan mértékű a hiány, ami születésüktől zsigerileg épül be, hogy azt elképzelni is nehéz. Van ebben tudás- és képességhiány, olyan viszonyulásminták rögzülésével, amit egyszerűen sosem tudnak bepótolni. Azt szoktam mondani, hogy akiknek a szülei sosem hallgattak komolyzenét, abból nagyon ritkán lesz operarajongó. És ez a hasonlat csak sejtetni engedi azt, ami a valóság. Az igazi “kitörések” mögött mindig van egy olyan család, ahol vagy a munkához való viszony, vagy legalább egy olyan, a gyereket támogató családtag van, aki vakon hisz benne, mindenképp van benne külső segítség, és egy jó adag szerencse is. Hányan mondják el az ilyen sikertörténeteikről beszélve, hogy “az én szüleim mindig dolgoztak”, vagy “a nagymamám, ő mindig hitt bennem, támogatott, sokszor a szüleim ellenére is”, vagy “mi szegények voltunk, de az én szüleim mindig tisztán járattak, és mindig volt mit enni”, stb. Ilyen alap, háttér nélkül tényleg mesébe illő, ha valakinek sikerül nagyot lépni.
Talán itt is írtam már erről, e blogban, hogyha a befektetett energiát, pénzt nézem, szívesebben gondolkodom abban, hogy ne egy gyerekkel ugorjunk tíz lépcsőfokot, mondjuk egy analfabéta családtól az egyetemig, hanem ebből a ráfordításból mondjuk százzal lépjünk előre kettőt, és tudja ennyi gyerek megfelelő alapkészségekkel befejezni az általános iskolát. Utána léphetünk még kettőt, egy szakmaszerzésig. Közben pedig közösségi szinten alakul a helyzet, és akkor elérhető, számukra is értelmezhető közelségbe kerülhetnek olyan példák, amelyeket érdemes követni. Mert most, mit jelenthet egy olvasni alig tudó magántanulónak egy egyetemet végzett roma fiatal példája? Semmit, nem is érti, mit jelent az egyetem.
És annyi probléma van még ebben az egészben. Ott vannak a fiúk, akiket ösztöndíjjal támogattunk, segítettünk, most pl. nagyon örülök annak a roma támogattotunknak, aki rendvédelmin leérettségizett, és most katonai pályára lépett. Mondhatjuk nagy valószínűséggel, hogy ő már sínen van. De ott vannak a roma lányok…akiket szintén eljuttattunk az érettségiig, a szakmáig, de több közülük terhes lett a végére, és érettségivel álltak be az anyjuk mintáját követő életútra, amitől nagyon nehéz lesz eltérniük. Mert nekik ez a szerep, út, sokkal nehezebb.
Nem azt akarom persze mondani, hogy nem kell a “kitöréseket” támogatni. Csak azt, hogy ettől könnyen lehet az a kép, egyéni küzdelem, motiváció kérdése csupán az egész, így megint csak a személyes felelősség körébe rendelhető. Arra szeretnék rávilágítani, hogy egy sikersztori nem azon alapul csupán, hogy az illető akarta. Nagyon sok minden függ attól is, honnan, milyen háttérrel indult. És minél mélyebbről indul valaki, annál több energia, pénz, idő, befektetett munka a kísérése ezen az úton. Így is sok kudarccal végződik. Arra várni pedig, hogy majd ezek a meglehetősen ritka sikersztorik fogják megalapozni a roma integráció ügyét, nem elég. Olyan munka kell, ami épít annak az ismeretére, ahonnan indulnak a gyerekek, mert a nyomorúságnak sok szintje van, és ehhez kell igazítani a tervezést is. Olyan programra van szükség, ami kisebb lépésekben, de tömegesen teremt lehetőséget, nem a látványos, egyedi “kitöréssel” igazolva magát, hanem a kevésbé látványos, lassabb, de előremutató változással. A “tömegesen” pedig nagy hangsúlyt kap ebben. Mert a “na ugye, hogy megy, annak, aki akarja” típusú viszonyulások nem segítenek igazán.
Ez pedig csak rendszerszintű, az oktatást fókuszba helyező, és az annak hatását leamortizáló tényezők kezelésével bíró, hosszú távú munkával lehetséges. Most ebből semmi sincs meg. Az oktatásunk tömegesen szegregál, a többi tényező pedig nem az okokat kezeli, csak a tüneteket. Így nem csoda, hogy vesztésre állunk.
