Amikor elkezdtem, nagy célt tűztem ki magam elé, rendszerszintű változásokban akartam segítség lenni, hogy igazságosabb, esélykiegyenlítőbb legyen az egész, amiben ez a generációs léptékű probléma ekkorára nőtt. Azt hittem, naivan, hasznos lehet az másoknak is, ha látok egy csomó olyan összefüggést, amit csak a terepről lehet megérteni, csak akkor, ha a maga társadalmi beágyazottságában értelmezem a problémát.

Mert különleges nézőpont a mienk, dolgozva a családok, az egyének és a közösségek szintjén, együttműködésre törekedve az intézményrendszerrel, ami ugye csak akkor lehetséges, ha értjük is annak a működését, és részben a rendszer részeként, részben civilként részesei vagyunk a szakpolitikai szint működését elszenvedő – értelmező hálózatoknak is.

Szóval, elemezve, tanulva, a családokkal átélve a társadalmi leszakadás generációs útját, az elején azt hittem a rendszert érdekelni fogja majd, hogy megmutatjuk ezt az egészet a valóságban. Tévedtem. Az Antiszegregációs Kerekasztal volt talán az első, mikor a saját bőrömön tapasztalhattam meg ezzel összefüggésben a politika méltatlan játékait. Azóta másképp nézek erre az egészre. Aztán ott volt az egyházi iskolák szegregáló hatása, egy fontosnak tűnő együttműködés, ami nagyon sok energiát vett el tőlem, és semmi értelme nem volt.

Sok keserű csalódás során gyűltek bennem a megtapasztalások ahhoz, hogy azt mondjam, a legnagyobb baj nem is a generációs szegénységben élő, roma társadalmi csoporttal van, hanem azzal a rendszerrel, amiben a problémák kezeletlenek maradnak, amiben a felzárkózás is csak egy, a politikai-gazdasági-hatalmi érdekek mentén használt terület.

Mert megoldás lenne, ha lenne politikai szándék rá. De egyrészt azért nincs, mert a probléma túl nagyra nőtt a rendszerváltás előtt sem és utána sem megfelelő megoldáskeresésekkel, sosem volt kormányokon átívelő türelem és következetesség a hatások fenntartására. Ma már elképesztő összegeket emésztene fel az a mindenhol jelentkező hiány, amiben ezek a családok élnek, és örökítik át a nyomorúságot, egyre inkább a feketezónával ötvözve.

Másrészt, mert sikerült mára egy olyan közhangulatot kialakítani, amiben a terület emlegetése sem szavazatszedő tétel. Így jön a “forró krumpli effektus”, vagyis, hogy a roma integráció kérdését sokáig egyetlen politikus sem szereti kézben tartani.

Így aztán maga a kérdés ma a választások idején történő manipuláció, valamint a felzárkózásra befolyt pénzek korrupciós ösvényein kacskaringózik, válasz nélkül. Vagy, bocsánat, azért a korrupció feltételez egy adminisztratív úton igazolt látszat sikert, ami azért nagyon is jelen van. De ha valaki mögé néz a történeteknek, valós, beépült eredményeket nem igazán talál.

Szóval, amit először újra kellett értékelnem a terveimben, az a rendszerszintű hatás vágya volt. A vágy persze ma is él bennem, de reálisan gondolkodva be kellett látnom: erről a rendszerről lepattanok, bár még mindig kellő alázattal keresem a kapcsolódási pontokat, de nem bírok akkora kompromisszumokat kötni, mint sokan…miközben nem bírok olyan támadó pozícióba helyezkedni sem, mint sokan. Mert egyrészt nem akarom ennek beáldozni mindazt, amit eddig elértünk, és aminek a fenntartási felelőssége nem kis lelki teher számomra, másrészt, mert úgy érzem, akkor még inkább elveszítem a lehetőségét is annak, hogy a változást segíthessük. Jelenleg szakmai kapcsolódásaink vannak ehhez a szinthez, de pontosan tudom, hogy ez így túl lassú…. az ezen a ponton előidézhető változásokhoz, akár a szakemberképzésben, akár másban, nekem nem lesz már elég időm.

A második fokozat, amit megéltem, szorosan összefügg az előzővel. A helyi intézményrendszeri kapcsolatok szintjéről beszélek most. Sokáig azt gondoltam, helyileg képesek leszünk majd pozitív hatásokat generálni. Nos, bár ebben sem vagyunk sikertelenek, itt sincs szemléletbeli hatás. Az intézményrendszerbe ugyanis az megy be, ami kötelező, amit “fentről” előírnak, e mellett persze működik egy emberi kapcsolatokon alapuló pozitív együttműködés, de ez nagyon törékeny, és mindig vezetőfüggő.

Változást akaró vezetőkkel pedig sajnos nem állunk túl jól. Ha pedig a vezető nem akar változtatni, mert a végrehajtó szerep tökéletesen megfelel neki, ott ilyen lesz a munkatársak attitűdje is. Ha egy szóval kellene jellemeznem ma ezt a szintet, akkor azt mondanám, túlélő. Ha ehhez még az egyre gyakoribb nárcisztikus jelzőt is hozzáteszem, talán teljesebb a kép. A lényeg, hogy ne hangosodjon ki semmi, a kiváró, a “majd megoldódik magától” és “ez nem az én dolgom” attitűd erősebb ma, mint a megoldáskeresés. A felelősség csak az utasítások végrehajtásában van. Biztonságban a végrehajtó, nem gondolkodó vezető van. És ki ne akarna biztonságban lenni? Ma a biztonságos pozíció a siker, amit aztán nárcisztikusan élnek meg sokan.

Így aztán, maradt a harmadik szint, a terep, a szegregátumok világa, ahol azonban be kellett látnom, nagy változást, a fentebb említett két (vagy inkább egy) szint működése miatt csak nagyon lassan tudunk generálni. Persze vannak eredményeink, szép számmal, de közben nőnek a problémák is, és ebben egyedül vagyunk. A mozgásterünk kicsi, a problémában egyre nagyobb részt képvisel a feketegazdaság és a kriminalizáció, az ebben felépített túlélési stratégiák. Ha bármit jelzünk, bármilyen szinten, mindenhonnan lepattanunk. Szóval, most ott tartunk, hogy a fejlesztésünk, munkánk elé újra és újra odagördülő akadályok felszámolásához át kellene tenni a fókuszt a nyomozásra, biztosan megálló bizonyítékok begyűjtésére. Így tudnánk hatással lenni arra, hogy jelenleg nem törvényes utakon épülnek az életstratégiák. Ám ha ebbe belekezdünk, veszélynek tesszük ki magunkat, minden szinten. Mert túl sokak érdekét sértjük. Ráadásul ehhez nem is értünk…és nem is akarunk. Nem a bűnözés és a korrupció leleplezése a célunk. De ezek most egyértelműen akadályozzák a munkánkat. Nem vagyunk alternatíva ezzel szemben. Mert ígéretesebb, több pénzt ad, és kevesebb erőfeszítést a feketezóna. A kockázata pedig? Nos, az egyre kisebb.

Nyilván mindez nem tántorít el az eredeti célunktól, dolgozni a társadalmi leszakadás, a gyerekszegénység ellen. Csak a hasznosulást kell másképp értelmezni. Mert naivság azt gondolni, hogy most hathatunk úgy, ahogy azt a kezdetek idején megálmodtam.

Talán a legnagyobb értéke ennek a munkának az a tapasztalat amit megszerzünk benne. Arra kell törekednünk, hogy ezeket rendszerezve, a hibákkal, tévutakkal, működőképes megoldásokkal, kudarcokkal és sikerekkel együtt összegezzük. Mérjük a változásokat, és a mindig változó társadalmi közeg miatti alkalmazkodásokat is figyeljük. Mert azt biztosan tudom, hogy ezek a tapasztalatok, amiket a munkánk során megszerzünk, és indikátorkényszer nélkül, hitelesen kommunikálunk, ezek nagyon fontosak. Talán egyszer lesz majd egy olyan kormány, ami akar kezdeni ezzel az egésszel valamit.

De annak azért nagyon örülök, hogy sikerült egy olyan pozíciót kialakítanunk, amiben nem kell hazudni. Nem kell kényszeresen azt bizonygatni, a tények elhallgatásával és eltorzításával, hogy mennyire sikeresek vagyunk. Hogy nekünk ki lehet azt mondani, még akkor is, ha ezzel nem vagyunk szimpatikusak, hogy a mások rózsaszínre kommunikált sikerei mögött ellentmondások vannak. Mert mi látjuk, tudjuk, hogy mi az, ami működik.

Talán ebben az összezavarodott világban így vagyunk most jó helyen. Ha azt mondjuk, ebben tudunk adni majd valamit a rendszernek: azokat a tapasztalatokat, amelyek csak így, és csak itt szerezhetők meg. És példát egy olyan viszonyulásra, amiben nem hallgatunk a problémákról, és hiteles képet mutatunk. Amiben nem kell fényesre nyalni sem magunkat, és az előrehaladás érdekében másokat sem. De amiben továbbra sem támadunk, csak szelíden mondjuk: tudjuk, látjuk, sejtjük, mi van a történések mögött.

Persze nagyon nehéz ez. Részemről állandó a moralizálás mindig. A múltkor azt mondta nekem valaki, akivel erről beszéltem: az a te bajod, hogy a kezeddel közel érsz, a szemeddel meg messzire látsz. Lehet. De az a baj, hogy a közeli történések szálai sokszor messzire nyúlnak. Én meg nem bírom nem észre venni.

Minden esetre ez az egész poszt mutatja talán, mennyire összetett ez a munka. És talán azt is, mekkora erő kell az elengedéshez. Úgy, hogy közben a tenni akarás is megmaradjon. De reális keretek között. A szűkülő keretek között is.