Nemrég azt kérdezték tőlem, csak a pozitív hatásokkal tudok
e gondolkozni. Tudom, vannak esetek, történések, amikor kellenek a szorító
szabályok, hogy változzon valami. Nálunk is vannak hasonlók, hiszen az
elvárások megjelennek a mi munkánkban is. De nem kényszerrel. Hanem a saját
döntésükkel. Lehet, lassabb ez, lehet, hogy nem is mindenkinél célravezető, de
én még mindig jobban hiszek a belülről jövő szándékok nagyobb hatásfokú
változásteremtésében, mint a külső kényszerhez történő pillanatnyi
alkalmazkodásban. A türelem és a kiszámítható következetesség kulcsszavak ebben
a folyamatban.
Az egyik asszony mostanában nem
hív. Mert megsértődött. Amit viszünk, elfogadja, de nem kér. Nem baj. Ilyenkor tudom,
idő kell, hogy feldolgozza, ami történt.
Az előző hónapban szerencsére
sokat tudtunk segíteni. Élelmiszercsomaggal, ruhákkal, a gyerekeknek
játékokkal. Szinte kétnaponta megfordultunk mindenkinél. Jött egy sms.
Visszahívós. Ő volt, máséról, hiszen neki sincs telefonja. Mondja, hogy
szüksége van pelenkára. Mert a picinek nincsen. Azonnal. Ingerült, és türelmetlen volt.
Én nem. Sorban rákérdeztem a listámról
azokat a dolgokra amiket az elmúlt hetekben kaptak. Élelmiszercsomag, tűzifa,
gyerekruha, tetűirtó, cipők, játékok, sőt, még az egyik beteg gyerek
gyógyszerét is kiváltottuk. Igen, mondja, ez így is van. Köszöni szépen. De még
akar. Többet. Most a pelenkát. Kérdeztem, ők mit oldottak meg mostanában, mire
fordították a családi pótlékot. Hát éltünk belőle, hangzik a válasz. És tudom,
ebben a hónapban több jutott náluk olyan dolgokra is, ami nem a gyerekek érdekeit
szolgálja. Ezért nemet mondtam a pelenkára. Kértem, oldjanak meg ők is
dolgokat, ne tőlem várjanak el mindent. Muszáj volt. Különben csak a kérés, követelőzés,
várakozás marad, és nem lesz mellette akarat, szándék.
Mert ő még itt tart. Hogy van egy
lehetőség, amit ki kell használni. Amiből a legtöbbet kell kihoznia. De tudom,
alakul ez majd nála is. Sokan túl vannak már ezen az állomáson.
Mint a másik asszony. Aki a
valószínűtlenül kicsi házban, ahol a víz nincs bent, negyedmagával lakik. Két gyerek,
meg a szülők. A nagyobbik erősen kancsal. Volt náluk is korábban követelőzés,
ordibálás, sértődés. Talán három hónapja is van, hogy a szemüvegről beszéltünk.
Hogy kellene a gyereknek. Mondtam, segítünk majd, vigye orvoshoz, és meglátjuk,
mit mond. Ezek hosszú folyamatok. Ami nem azonnali, hanem hosszabb távon
jelentkező probléma, azzal várnak. Néha túl sokáig is.
A héten keresett. Hogy
beszámoljon. Mert bevitte az orvoshoz, a városba, és megvette a szemüveget is.
Erős, az egyik lencse kettes, a másik ötös. Meg le is kell takargatni a szemét
a kicsinek alatta. Együtt tizenhétezer forint volt. Valószínűtlenül
sok pénz az ő jövedelmükhöz viszonyítva. De megoldotta, mondja. „Mert nem lehet
mindent magától várni. Hogy maga segítsen mindenben. Mert azért kapjuk a
családit, a gyerekekre, hogy rájuk fordítsuk. Csak akarom, hogy tudja. Hogy én
nem olyan vagyok. Hogy én teszek is valamit. Nem úgy, hogy csak ülök itthon, és
várom, hogy maga jöjjön, és adjon. Mert ez nem jó így. Nekünk is csinálni kell
valamit.” Megdicsérem, és ilyenkor a személyes példát tovább is viszem a faluban.
Hogy gondolkodjanak rajta. Van, aki megteszi, van, aki még nem. De nem baj. Van
idő, türelem. Mert nem lehet siettetni a változásokat. Meg kell érnie belülről.
A mi dolgunk a felnőttekkel kapcsolatban csak annyi, hogy segítsük ezt az
érlelődést. Mert ami a szülőben belül
van, az tevődik át a gyerekekbe. Sok olyan csatornán, amit nem is érzékelünk. És
ez mindennél erősebben határozza meg a felnövők életét, viszonyulását.
