Sokszor érzem azt, hogy az iskola kevés. Hogy nem vagyunk képesek, mi pedagógusok eleget adni, segíteni, változtatni. Mert ami otthon a zsigerekbe ivódik, az a meghatározó.
Szerintem sok szülő nem is gondol bele kellőképpen, mennyire hat a gyerekére minden elhangzott mondat, gesztus, irányítás nélkül nézett tv műsor…persze néha azon is elgondolkodom, miféle szülői értékrendszer lehet egy-egy gyerek megnyilvánulása mögött?
Ebben az osztályban nincsenek cigányok. Csak szegények, és átlagos körülmények között élők, meg páran az átlagnál jobban élők, mondjuk most úgy, gazdagok. Annyi és olyan arányban, amit egy nagyobb vidéki település ma mutathat.
Elsősök. Hét-nyolcévesek, gyerekek, ennek a kornak minden bájával és gondjával.
A fiúval év eleje óta sokat küzdök. Vele a legtöbbet az osztályban. A kollégáimmal az ilyen gyerekre mondjuk: „egy emberes”. Mert jó képességű, remekül dolgozik, ha mellette ülsz, de egy percre sem lehet magára hagyni, mert azonnal a többi ellen fordul. Kigúnyolja a mellette ülőt, összefirkálja a rajzát, ráönti a festékes vizet, szándékosan bánt mindent és mindenkit. Látom, a tanítónénije is küzd, az ebédnél, a sorban állásnál. Öntörvényű, nehezen irányítható, közösségben nem működő. Hogy a figyelem központjába kerüljön, obszcén szavakat kiabál, disznó dalokat énekel. Nem tudom, honnan hall ilyesmit.
Értelmiségi szülők gyereke. Mindene megvan, amit csak kér, megkap.
Szóval, nagy kihívás a pedagógusnak. Hogy lehet „egy emberesből” közösségben is működő gyereket nevelni. Pláne a szülők nélkül. Mert ők nem is értik, mi a baj…. Persze menne, ha egyedül lennénk, de van még 19 kicsi mellette, akinek éppúgy jár a figyelem. Már sokat alakult, lassan csiszolódunk össze, de néha megdöbbent, még mindig. Ma is.
Már megbeszéltük a feladatot, mindenki rajzol, ki elmélyültebben, bezárulva a koncentráló figyelembe, ki konzultálva a másikkal, csendes gyermeki zsibongás, alkotói hangulat.
Majd a fiú harsányan közli, hogy ő gazdag. Mert neki mindene van, számítógépe, meg játéka, mindene. És nézzék meg a többiek, itt van a másik, vele szemben, aki meg szegény. És kineveti. Gúnyosan. Kántálva kiabálja: sze-gény, sze-gény.
Az szegény, a kis növésű, bizonygatni próbál: nem, ő, nem az. A másik nem hagyja. Mindent túlkiabálva igazolja, hogy igenis szegény, mert szegényes a ruhája, a cipője, és – mondja nevetve- látta a házukat is…. Az milyen!…. A másik még mindig próbálja: a testvérének van számítógépe…Milyen márka? Hányas? -érdeklődik magabiztosan amaz. Persze nincs válasz. Újabb gúnyos nevetés.
Az osztály megoszlik. A lányok elhallgatnak, a fiúk között van, aki szintén nevet, imponálni akar a gazdagnak, más a szegény pártját fogja. Az egyik fiúcska felemeli a hangját, de közben rám néz: „Nem szabad ilyeneket mondani. Mert megbántod vele a másikat. És nem az számít, ki, milyen gazdag. Csak az, hogy milyen barát.”
Itt szólok bele. Eddig vártam, maguk között feldolgozzák e? Nem szeretem kívülről, parancsolóan. Az az igazi, ha a közösség oldja meg. Ebből tanulnak igazán. De most ráerősítek erre a mondatra, megdicsérem, a lányok is bólogatnak. De a fiú már túl van magán. Kiabálva alázza tovább. A kicsi már sír. Előre hajol a széken, potyognak a könnyei. Ez csak olaj a tűzre a másiknak. Most már nem lehet tovább tűrni. Határozottan leállítom, majd a kicsit felemelem, áthúzom a másik asztalhoz. Próbálom megnyugtatni. Amannak már nem érdekes, nem is érzi, mit tesz, kit bánt, nincs megbánás, most sem, sosem, már a rajzát elemzi a mellett ülőnek.
A kicsit nyugtatom, mellé ülök. Fogait összeszorítja, remeg a dühtől. Megölöm- mondja- vagy inkább megmondom a testvéreimnek, öljék meg. Verjék agyon.
Sikerül visszaterelnem a figyelmét a jótékony alkotáshoz. Orrfújás, kicsit színezek vele, már nincs baj.
Csak bennem ordít a rémület. Istenem. Még csak hét évesek! Mit teszünk velük, mi felnőttek?
