Ez az utolsó blogbeírás, ami a hír24-en jelent meg. Ott, ahol blogot kezdtem írni. Ezzel a beírással búcsúztam tőlük:

Ezt a blogot az fn-nek köszönhetem. Azt hiszem, nélkülük sosem szántam volna rá magam a blogírásra.

Korábban is írogattam mindenfele, főleg oktatási és esélyegyenlőségi témákban, pl. a www.ofoe.hu honlapon is, ahol Bukdácsoló esélyegyenlőség címen egy naplót írtam, és írok ma is. Ezt olvasva merült fel az ötlet Balla István újságíróban, és Orosz Györgyi akkori főszerkesztőben, hogy jó lenne az fn-en egy ilyen témájú blog.

Elvállaltam hát, hisz nekem is jó volt, kiírhattam magamból kicsit azt a feszültséget, amit az a tehetetlenség okoz, amit az ember érez, ha a mélyszegénységben élők problémáit akarja megérteni, megoldási lehetőségeket keresve. Magam sem gondoltam akkor, hogy ennyien olvassák majd, és, bevallom azt sem, hogy ekkora indulatokat gerjeszt. Próbáltam úrrá lenni a szélsőséges megnyilvánulásokon, nem sok sikerrel.

Sokat jelent nekem ez a blog. Lehetőséget ad vitára, amiben közeledhetnek egymáshoz az álláspontok. Aztán látom, hogy sokan olyan messze élnek ezektől az emberektől, földrajzilag, és anyagilag is, hogy el sem tudják képzelni: ez a mai Magyarországon van. Nekik információt, képet  adhat ez a blog, egy másik világról.

És rengeteg odaforduló, segítő kapcsolatot adott itthonról és külföldről is. Adományozók, önkéntes munkát ajánlók, támogatók, cégek jelentek meg körülöttünk, a társadalmi szerepvállalás keretében. Nélkülük nem is tudnánk ekkora hatású munkát végezni, ennyi krízishelyzetet elhárítani. Támogatásuk lehetővé tette, hogy egy-két innovatív ötletem, mint pl. az igazgyöngy-ösztöndíj, vagy a villanyóra projekt is támogatókat kapott. Vagy az, hogy gyerekeket-családokat patronáló kapcsolatokat sikerült kialakítani. Sok jó embert ismerhettem meg a blog által.

Aztán, sosem gondoltam arra, hogy a blogban leírtak felhasználásra kerülnek a szakemberképzésben…ma már több egyetemen, főiskolán használják, szakirodalmi hivatkozás lett. És jönnek is hozzánk, hallgatók, gyakorlatra, önkéntes munkára, szakdolgozatot írni.

A blog, az internet lehetőségeit kihasználva terjed, sokan megosztják az épp aktuális, őket érdeklő, vagy megérintő beírásokat. Aztán hol itt, hol ott bukkan fel egy-egy komment. Néha a kurucinfón, néha szakmai, vagy politikai blogokon. Sokan hivatkoznak rá, mások további segítőket szereznek. Érdekes néha nekem is olvasni, hogy pl. „bizonyára bipoláris” vagyok. Mert nem lehet rajtam elmenni, hisz egyszer dicsérő, másszor meg elítélő dolgokat írok a cigányokról. Ez persze szándékolt. Azt írom, amit tapasztalok, és amit érzek. És ez a probléma nem fekete-fehér. Pont ezt próbálom megértetni.

És persze sok a pozitív bejegyzés is. Itt van pl. egy, ami különösen pontosan határoz meg:
„A szociálpolitikai gyakorlati szakemberek és civil közéleti szereplők egyik emblematikus személyisége L. Ritók Nóra…..az ő Nyomor széle című blogja talán a leggazdagabb reflexió a mai Magyarország szociális ügyeiről, és humán közszolgáltatásainak problémáiról. …… A szakma elitje olvassa, hivatkozza, mérlegeli a felvetéseit. A blog tartalma a tudásmegosztás, a biztatás és önbiztatás, a nyomásgyakorlás és az önvédelem bonyolult keveréke.”

Talán a nyomásgyakorlás és az önvédelem kérdését meg kell magyaráznom. Hamar rájöttem, hogy azok is olvassák, akikről írok, (no nem a mélyszegénységben élők, bár néha hozzájuk is eljut), hanem a hivatalok munkatársai. Azok, akik munkájának visszásságait éppúgy megírom, mint a cigányokkal kapcsolatos, néha ellentmondásos dolgokat. Volt, aki felháborodottan támadott, hogy nem jó színben tűntetem fel őket….úgy kellett szólnom, hogy sem település, sem név nincs a cikkben…ha magára ismert, az a „véletlen műve”…
De fegyver lett a nyilvánosság, amit persze óvatosan használok, mert nem elmélyíteni szeretném a konfliktusokat, hanem megoldani, előre vinni a dolgokat. Ehhez pedig szükség van a hibák feltárására is. Nem bűnbakokat akarok csinálni, hanem jobbá tenni folyamatokat, javítani lehetőségeket, emberibbé tenni a hivatali szemléletet.

Persze közben tele vagyok kétkedésekkel. Nem vagyok szociológus, sem jogász. Nem ezt tanultam. Emberi szemmel nézek dolgokat, persze igyekszek alaposan körbejárni egy-egy problémát, megkérdezve hozzáértőket is, mielőtt leírok valamit.  Pár dolgot tartok mindig szem előtt: hogy az, amit csinálok, az egyenlő bánásmód törvényének érvényesítése mentén, a kreatív útkeresés során, a helyzetek megoldásáért történjen, emberi módon.

Egyszer egy hivatali jegyzőkönyvben azt írták rólam, hogy „dilettáns bajkeverő” vagyok. Azt hiszem, a munkánk eredményei már megcáfolták ezt. Azoknak az élete ugyanis jobb lett, akikért dolgozunk. Lassan elcsitulnak már körülöttem helyben az indulatok, de felkorbácsolódnak máshol.  Megértik talán, hogy civilként nagyobb a mozgásterem, és sokan már el is fogadják a segítségünket az intézmények részéről is. Fontosnak tartom, hogy partnerek legyünk ebben a munkában. Mindannyian. Azt hiszem, ebben is segít a blog.

Sokszor úgy tűnhet, politizálok a blogban, pedig nem így van. Csak és kizárólag szakmai kérdéseket vetek fel, amit sokan sajnálatosan politikai támadásnak értelmeznek a regnáló kormány ellen. Vannak olyan vélemények, ahol ezt szememre vetik. A blogot a baloldali kormányzás ideje alatt kezdem írni, és nem változott a tartalma, szellemisége. A probléma ugyanis jóval régebben kezdődött, mint a politikai besorolás.

A blog megjelenési helye most gazdát cserélt.  Az fn-ről (helyesebben a hír24-ről) a hvg.hu-ra került. Bízom benne, hogy az itteni megjelenés felerősíthet majd hatásokat, és talán a döntéshozók ingerküszöbét is elérik a benne felvetett problémák.

Köszönöm az fn-nek a helyet, a népszerűsítést, a segítséget, és azt is, hogy „bloggerré” tettek.  Fontos lehetőség volt ez nemcsak nekem, az alapítványomnak, hanem az ügyre irányuló figyelemfelkeltésnek is.
Igazából nem is búcsúzom tőlük. A személyes kapcsolatok megmaradnak, és biztos vagyok benne, hogy felbukkanhatok még a témával náluk is a jövőben.