Ma már mindenkinek figyelnie kell a pályázatokat. Civileknek, intézményeknek, önkormányzatoknak. Rengeteg lehetőség van. Jó, ott van az önrész, sokunknál az már eleve kizáró ok, meg aztán csak azt pályázzuk, ami előfinanszírozású, ami szakaszosan, ott már nagyon észnél kell lenni, hisz elég egy apró hiba, és jön a hiánypótlás, kivárva mindig az előírt időt, és hónapokat csúszhat a lehívás, közben a projekt megy, a fizetnivalókkal együtt. Sok civil szervezet pályafutásának vetett már véget, hogy nem bírta finanszírozni a saját forrásaiból a visszatartott lehívásokat.
Az elején, amikor ez egész pályázatosdi kezdődött, azokban a békés időkben, amikor még a működés feltételei adottak voltak, akkor az ember az ötleteivel próbálkozott. Olyanokkal, ami kiegészítette az alaptevékenységet, forrást találva plusz dolgokra. Később fokozatosan arra kellett fókuszálni, hogyan tudjuk belecsempészni a pályázatokba az alaptevékenység fenntartási hiányait. Mert furcsa helyzet alakult ki. Nálunk pl. tudtam pályázni kiegészítő programokra, külön szakkörökre, táborozásokra, kirándulásokra, miközben az alap, a fenntartás, a bérek, járulékok egyre nagyobb veszélybe kerültek. Lassan odajutottam, hogy az állásunk már veszélyben volt, de az alaptevékenységtől független programokra, amelyekben nincsenek álláshelyek, arra találtam bőven lehetőségeket.
Aztán, ahogy egyre jobban belebonyolódtam a szociális problémák megoldására tett kísérletekbe, nyilván élénken figyeltem az ehhez kapcsolódó pályázati lehetőségeket is.
Hamar elteltem a „beszéljünk róla!” – típusú pályázatokkal. Persze pályáztam én is, mert erre volt lehetőség, és beszéltünk a kirekesztésről, fejlesztettük a toleranciát….éveken át. Változást mindez nem igazán hozott, a probléma maradt, sőt mélyült, bármennyit beszéltünk róla, róluk, a helyzet nem változott. Már nem akarok ilyeneket. Megoldás kellene végre, hogy ne legyen meg a probléma, és akkor nem kellene beszélni róla.
Aztán jöttek a „célcsoportra” irányuló lehetőségek. Kedvencem volt az, amiben az ötven év feletti inaktív munkanélkülieket kellett visszavezetni a munka világába….Azóta sincs munkájuk….nemcsak az ötven év felettieket nem akarja alkalmazni senki, hanem a fiatalabbakat sem. Azt hiszem, ez a remek téma azóta is kiemelt prioritás. Képzésekről szólnak ezek a pályázatok, amelyekben mentálisan felkészítik a munkanélkülieket arra, hogy készek legyenek dolgozni. Sokat vitatkozom erről. Mert szerintem nem térül meg a befektetett energia, ha nincs munkalehetőség. Csak ámítás, időtöltés, jó, tudom, az külön jó, ahol kaja is van mellette, mert esznek is, meg tudom, jól érzik magukat, kizökkenek az otthoni monoton semmiből, és persze nem elhanyagolható az sem, hogy a menedzsment főállásban munkát kap, és az előadók, foglalkozásvezetők is kapnak benne pénzt, mert ez mindenkinek kell, és jó.
A bajom főleg azzal van, hogy mindehhez egy olyan pályázati ideológia társul, ami szerint ez megoldást ad. De nem ad. Az elvégzett tanfolyam után, mentálisan felkészülve sem kapnak munkát, mert nincs, semmi sincs, és a létrehozott lelki stabilitás hamar felborul újra, a motiváció visszakerül a régi szintre, kivéve, ha jön egy másik pályázat, amiben megint lehet vegetálni kicsit….
De nem akarom megbántani azokat, aki megpályázzák, mert tudom, ilyen pályázatok vannak. Ezekre van lehetőség, ezeket a célokat kell kitűzni, és persze megfelelni neki. A hozzáadott érték, társadalmi hasznosulás azonban szerintem nagyon kevés, legalábbis ahhoz a rengeteg pénzhez képest, amit rá fordítanak.
És kevés azért is, mert problémamegoldássá nőtte ki magát a projektszemléletű pályázati rendszer, olyan problémák megoldására tesznek benne kíséretet, amit nem lehet pályázati projektekben megoldani. Nem lehet egy-két év alatt, pályázati finanszírozásból megoldani a mélyszegénységben élő gyerekek esélytelenségének problémáját, a telepfelszámolást, a pedagógiai paradigmaváltást. Mert ezek olyan állami feladatokhoz kapcsolódnak, amiket nem külső forrásokkal kellene finanszírozni, hanem az államnak kellene pénzt tenni bele, hosszú távon, normális működési feltételeket adva. A pályázatoknak ugyanis van egy sajátossága: adott időben véget ér a támogatás. És hiába a fenntartás vállalása, pénz nélkül nem megy.
Furcsa helyzeteket hozott ez. Mert lettek pályázatokból felújított csodás oktatási intézmények, ahol lift van, ha lenne esetleg mozgáskorlátozott, ahol az átadáskor mindenhol Braille írással feliratozták a tantermeket, bár nálunk az olyan mértékben látássérülteknek, akik ezzel olvasnak, külön iskola van, de mindegy is, hisz már lekapargatta a többi, alig félév alatt, míg használták, hisz télen már nem tudták fűteni, mert arra nem volt forrás a pályázatban. Hogy majd akkor mi lesz, az államosítás után, mikor majd ezeknek az óriási terekkel felújított iskolaépületeknek a fenntartása normatíva nélkül lesz az önkormányzatoknál, abba bele sem merek gondolni.
Aki most pályázik hát, az nem a problémára fókuszál, hanem a költségvetésre. Hogy legyen arra, amire már rég nem telik. Ami pedig elő van írva. Törvényileg.
Az már csak hab a tortán, ahogy új sajátosságok keletkeztek a pályázatok adta lehetőségek okán. Amikor pár éve az egyik nagy pályázati lehetőségeket koordináló szervezet egyik kuratóriumától felhívtak, és ajánlatot tettek, hogyha 50%-át visszacsorgatom a pályázatnak az ő zsebükbe, akkor garantáltan a maximumot kapom, még nagyon kiakadtam. Hogy lehet ilyen?!
Ma már semmin sem csodálkozom. Hisz azóta kialakult a közbeszerzés sajátosan magyar rendszere, ami rég nem arról szól, mint máshol, a főpályázó település, vagy szervezet privilégiumai, ami oda akkor is jár, ha értelmetlen, vagy a személyes százalékok azoknak, akik a pályázatban bármilyen döntési helyzetben vannak. És lehetne még sorolni a pályázati döntések egyre sérülékenyebben megkérdőjelezhető eredményeitől a kényszeres bizonyítgatásáig annak, hogy sikeresen fejlesztünk, elérjük a forrásokat, haladunk, hurrá, minden rendben.
Nem tudom, hol csúszik el. Ott, hogy messze vagyunk az uniós elvárásoktól, és mégis ránk kényszerülnek azok a feltételek, melyek máshol, ahol más a helyzet, természetesek? Vagy a prioritások kijelölésénél? Akik döntenek arról, mire lehet pályázni, ők vajon milyen érvek alapján döntenek? Jó lenne látni egyszer, megérteni, mit, miért tesznek. Mert a problémahalmaz közepén úgy tűnik, a hangsúlyokról nem egyformán gondolkodunk.
