Olvasom az újságban, hogy a döntéshozók azt szeretnék, ha Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működne, ahol minden diák képes lenne maga állni a tanulási költségeket……
Nem tudom, ezek a mondatok kihez szólnak, bizonyára nem ahhoz a társadalmi réteghez, amit hátrányos helyzetűnek nevezünk. Jó, tudom, vannak ösztöndíjak, ha nem is tömegekre, olvasom, hogy lesz majd, szeptembertől lehet pályázni annak, akinek sikerült a felvételi…. csak el kellett jutni addig.
De addig eljutni, szegénységből? Az sem egyszerű. Egy jó képességűnek sem. Sok olyan gyerek van, aki a szegénysége folytán már most lemaradt. Pedig most léteznek államilag finanszírozott helyek.
Nekünk sikerült elindítani egyet. Vagy, ahogy az apja fogalmazott, megmenteni. – Mert, ha nem segítünk – mondta – belőle is egy munkanélküli, egy közmunkás lett volna.
Korábban írtam már róla, a fiúról, aki jelesre érettségizett, és építészmérnök szeretne lenni. Nos, már tudjuk, sikerült, szeptembertől egyetemi hallgató lesz. Amikor a ponthatárok nyilvánosságra hozása utáni reggel találkoztunk, az apja szemlesütve mondta: még meg is siratták a jó hírt. Hogy sikerült államilag finanszírozott szakra bekerülnie.
Pedig azt hiszem, a történetük tipikus. Nagycsaládosak, kis faluban, nulla munkalehetőséggel, előbb áramtartozás, aztán más tartozások, kizökkenti a túlélés lehetőségét havonta egy betegség, amikor gyógyszer kell valamelyik gyereknek, vagy a tűzifa, ha hidegebb a tél, mint a megszokott, vagy bármi, mert ennyiből tervezni sem lehet, a jövedelem nem elég egy hónapra. Sehogy sem. A gyerekek megszokják, hogy „nincs”, hogy olyan programra, ami pénzbe kerül, ne jelentkezzenek, beletörődnek, elfogadják, mindent, és a pénztelenség lassan beépül mindenükbe. Még az álmaikba is.
Aztán jövünk mi, gondolkodva, aztán támogatókat szerezve, mert érezzük, még itt lehet, még vissza lehet fordítani valamit, itt még bele lehet kapaszkodni a tudásba, az akarat még ott van, ha kell, összeszorított foggal is akarnak, csak egy kis segítség kell, csak nem szabad magukra hagyni őket. És segítünk, a segítőkkel, lesz tanfolyam, kollégiumi költség, számítógép, lesz már diákigazolvány, hisz szerveződött egy kis csapat, aki hisz ebben a fiúban, hiszi, hogyha segíti, figyeli, neki sikerül majd legyőzni azt, ami elveszi tőlük az esélyt: a szegénységet.
A család végtelenül hálás. Hálából segítenek, amit ők tudnak. Egész nyáron dolgoznak a raktárépületünkön, ebben az őrült melegben, a fiú is, segít az apjának. Reggel megyek megnézni őket. Kilenc körül. Már egy korai menet után épp reggeliznek. Kenyeret, és a legolcsóbb margarint. Olyat, amilyet nemrég láttam a facebookon, valaki poénból feltette: még a hangyák is ott hagyták. Ez a reggelijük. És két halvány, a hőségtől kissé megégett, apró paradicsom. Megosztoznak rajta. Ennyi jut a betonozáshoz. Míg esznek, tervezgetünk…hogy lesz majd az egyetemen, a koliban, vajon milyen ösztöndíjakat lehet elérni majd.
Biztatom őket, hogy sikerül majd minden. Hogy nincsenek egyedül. Beszélgetünk, mennyi mindent sikerült már. Emlékszem, valamikor július elején jött egy támogató, adományt hozott. Egy biciklit is. Régi volt, de jó állapotú. Kérdeztem, a fiút, neki van e. Rázta a fejét. Nekik adtam. Csillogó szemmel köszönte meg, majd, a hőségben átkubikolt nap után, még hazakerekezett 25 km-re, abba a kis faluba, ahol laknak.
Mondom nekik, minden rendben lesz. Azt hiszem, hisznek nekem. Akarnak hinni. Csak egyet szeretnék még: ha egy kicsit nevetne, mosolyogna ez a fiú, úgy, mint ahogy a többi, akinek telik felvágottra is a reggelihez, meg biciklire, aki ihat Colát is, ha szomjas, és aki volt már nyaralni életében. Mert nekik most sikerül először elmenni a családdal, egy kedves támogató jóvoltából.
Tudom, hogy nincsen egyedül. Sok jó képességű gyerek mellé nem jutott támogató, és maradt otthon, már most. Hát még ezután…. Mert akik a törvényeket hozzák, nem látják: egyetlen útiköltség, vagy egy tanfolyam hiányzó díja, egy regisztrációs csekkre hiányzó összeg elveszi a lehetőséget attól, hogy valaki továbbtanuljon. Még a diákhitel lehetősége előtt.
Velük, akik olyan családban élnek, ahol semmi tartalék nincs, velük vajon mi lesz? Velük mit és hogy tervez a törvényhozó rendszer? Pénz, tehetség, lehetőség…. furcsa, új rendszer kezd körvonalazódni. Szeretném, ha az esélyegyenlőség is beemelődne.
