Amikor elkezdtem ezt a blogot, többnyire személyes élmények, esetek leírása jellemezte. Aztán, ahogy egyre jobban képbe kerültem erről az egészről, sokkal árnyaltabban kezdtem látni minden esetet, és egyre inkább tevődött az ügyekről a figyelmem az okokra.
Most, az utóbbi években már főleg erről szól. Azokról az okokról, amelyek első látásra nem sejlenek fel, ehhez évekig kell közelről benne lenni, látni, megtapasztalni, mindent. A családok szintjén, az intézményrendszer és a szakpolitika szintjén, és a nyilvánosság hatásait is figyelve. Értelmezni az okokat a változások függvényében is. Érteni a hatásokat, próbálni a határokig elmenni a változások érdekében, de úgy, hogy közben ne tegyük ki veszélynek a munkánkat, magunkat, a terepen sem, és a politikai küzdőtérben sem, amitől próbáljuk távol tartani ezt az egészet.
Ebben, bár sokszor hivatkozok a felelősségre, mégsem ez a fontos. Talán azért térek ki annyiszor rá, mert túl sokan hiszik azt, hogy kizárólag a személyes felelősség körébe vonható minden, és ezért fontos nekem, hogy megértessem: bár nyilván vannak benne egyéni döntések is, de azokat már rég más mozgatja. Azok a túlélési stratégiák, melyeket a rendszer mulasztásai építenek egy, a megoldáskeresés céljából sosem tisztázott problémahalmazban.
Tehát sokkal fontosabbak már számomra az okok feltárása, és az azokra gyakorolt hatásrendszer kidolgozása, kipróbálása. És egy ideje valahogy úgy érzem, azért is topog egy helyben minden, nemcsak az intézményi hatások, hanem még a civilek próbálkozásai is, mert még mindig esetek, ügyek megoldása mentén működik minden, az okok kezelése nélkül. Mostanában többször írtam, beszéltem már erről, hogy át kellene strukturálni az egész problémakezelést, és az ügy-központú szemléletet fel kellene váltania egy ok-központú munkának.
Tudom persze, hogy a kettő szorosan összefügg, de egyre több területen látom, hogy ezért nem mozdul semmi. Megpróbálom most pár területen megmutatni, mire gondolok. Konkrét esetek vannak mögöttük. Több is.
Ha egy gyereket valami miatt védelembe vesznek, legyen az bolti lopás, vagy iskolai verekedés, egy ideig erősebb intézményi kapcsolattartás, megfigyelés alatt van a család. A rendszertől kb. ennyi telik, látogatások, esetmegbeszélések, ezeken elhangzik, hogy mit várnak el, no meg, hogy mi lesz, ha nem, és többnyire annyi megy át üzenetként a családoknak, hogy a védelembe vétel ideje alatt nem jó, ha újabb balhé lesz velük, mert annak akár kiemelés is lehet a vége. De ettől nem változik a helyzet, nincs olyan szakmai segítség mögötte, ami a miértekkel is foglalkozna. Pl. azzal, hogy a családban van visszaeső bűnöző, aki adja a mintát, a gyerekeknek is. Vagy, hogy a családon belüli erőszak napi szintű, amiben a gyerek sérül, mentálisan, ugyanakkor a konfliktuskezelés módja így épül be nála, erőből rendezni mindent, amit aztán ki is próbál a suliban.
Ha a védelembe vétel időszaka újabb konfliktus nélkül zajlik le, akkor az ügy lezárásra kerül, az akta is, és felkerül a polcra. Ám hamarosan újra ki kell nyitni, mert a kezeletlen okok újra ügyeket indukálnak, és kezdődik minden elölről. Sőt, ha ezt kellő időintervallumban nézzük, azt látjuk, hogy a családok generációkon át ugyanazokat az ügyeket adják az intézményrendszernek, ami logikus, hiszen a család átörökít, az okokat is, mitől változna a helyzet?
Vagy itt az abortusz kérdése. Nincs tudatos családtervezés, nincs védekezés, a nem kívánt terhesség esetén az abortusz a következő lépés. Lemegy ez az ügyintézés is, nőgyógyászat, kérelem, befizetés, abortusz, aztán ki hamarabb, ki később, a következő teherbe esésénél ugyanezt az ügyintézést igényli. Mert nem történt meg az ok kezelése, sem a személet-formálásban, sem a lehetőségnyújtásban, tehát az ügy is újratermelődik.
A poszt elején a civileket is emlegettem. A kríziskezelésre gondoltam, ami nehéz kérdés, mert könnyen a tanult tehetetlenséget erősítheti. Éhes vagy? Akkor segítek, adok enni. Adományt gyűjtök, ételt viszek. Elintézem az éhezés ügyét. De másnap újra éhes lesz, és újra kér. Mert azzal a legtöbb szervezet nem tud foglalkozni, hogy miért éhes, miért nem tudja az alapvető szükségleteit biztosítani, mert ez egy iszonyúan nagy problémahalmaz, amibe bizony sokkal nagyobb munkát kell beletenni, ráadásul rengeteg kudarccal, és a visszacsatolások sem olyan egyszerűek, mint, mikor megkapják és megköszönik az ételt. Persze nem azt mondom ezzel, hogy nem kell a kríziskezelés, dehogynem, a tűzoltásra szükség van, de az okok szempontjából nézve talán érthető, miért veszem ide. (Csak zárójelben egy gyors megtapasztalás: a múlt heti adományosztásunk napján este már kaptam messengerüzenetet, azzal a kérdéssel, hogy másnap mit viszünk majd?)
De számomra ilyen ügyintézés az államilag finanszírozott tanodarendszer is, amit a szegregált vagy szegregálódó iskolák mellett működtet a rendszer. Korrepetálja, felzárkóztatja azokat a gyerekeket, akik a lemorzsolódás kockázatának leginkább kitettek. De miért nincs a lemorzsolódás kockázatának ok-kezelése az iskolarendszerben? Sőt, miért nem komplexebb az egész, és nem értelmezi senki ehhez a lakhatási szegénységet, vagy a szülők túlélési stratégiáit? Az, hogy ennyi tanoda van, és sokkal többre lenne szükség, annak a szegregálódó iskolarendszerünk az oka. A szegregáció okait most nem hozom ide, írtam már róla eleget, és biztosan fogok is még.
És itt vannak az oktatási szegregációs perek is. Nagyon fontosak, főleg, ahogy egyre élesedik a helyzet. Üzenetértékük van, a demokráciáról, az emberi jogokról. De nincs hozzá kapcsolódó, az okokat is kezelő stratégia, azt sem látni, ki alkot ilyet? Az intézményrendszer nyilván nem, hiszen az állam részeként ők ambivalens helyzetben vannak, ráadásul helyileg büntetve is, mint a jogsérelmet megvalósítók. A konfliktus a végletekig fokozódik a településeken, a bírósági döntések után is. De ki kezeli a településeken a felkorbácsolt indulatokat, és főleg ki kezd valamit az okokkal, ami miatt a helyzet létrejött? Talán a fővárosban élő civilek, akik időnként “lemennek” a terepre? Akik amúgy is ellenségként vannak beállítva a rendszerben? Vagy helyben valaki? De mi van, ha helyileg nincs meg ez a szereplő? Ki lesz, aki józanul közvetít, tervezni képes, utat mutat, és főleg ehhez forrást is biztosít?
Lehetne még folytatni a sort, az ügyek mögött mindenhol világosan látszanak az okok. Ám ügyintézés van. Ügyintézők dolgoznak. Ez is sok munkakör elnevezése. Természetesen nem őket akarom hibáztatni, hiszen nekik ezt írja elő a rendszer. Csupán azt gondolom, a generációs szegénységben élő családoknál az ügyintézés így, ebben a formában talán csak arra jó, hogy fenntartson egy rendszert, ami a hozzájuk kapcsolódó ügyek intézésére hivatott. Mert megoldást nem ad, hiszen az okokat nem kezeli.
Talán át kellene gondolni ezt az egészet. Újratervezni, egy másfajta struktúrával, szemlélettel, forrásokkal. Mert így csak sodródunk, púderezünk, de egyszer szembesülnünk kellene azzal is, ami a púder alatt van. A jó szociális rendszernek azért kellene dolgoznia, hogy ne legyen munkája. Hogy képessé tegyen családokat a problémáik megoldására. Ehhez pedig szerintem csak az okok kezelésével közeledhetünk. Az okok pedig nemcsak a szociális munka területéhez tartozók.
