Társadalmi vállalkozást működtetünk évek óta egy olyan településen, ahol rajtunk kívül helyben csak a közfoglalkoztatás ad munkát. Sokszor írtam már arról, milyen lehetetlen küldetés felvenni a harcot a a jóval nagyobb jövedelmet adó feketemunkával (ehhez képest nem pálya a minimálbéres foglalkoztatás), és arról is, hogy a behajtócéges tartozások mennyire távol tartják őket a legális munkavállalástól. Írtam a leszakadó falvak szolgáltatáshiányáról, hogy egyszerűen nem élhetők a feketezónában működtetett lehetőségek nélkül, és arról, hogy ez sem ösztönzi a munkavállalást.
Sokszor tértem ki a közmunkára is, jelezve, hogy ez nem vezet vissza a munka világába, sőt, a munkavégzéshez szükséges kompetenciákat inkább visszafejleszti, semhogy előre mozdítaná. Írtam a közfoglalkoztatáshoz kapcsolódó képzések kudarcáról, ami nem ad sem biztos tudást, sem munkalehetőséget a tanfolyamokat elvégzőknek.
Most úgy tűnik, megy minden tovább. Bővül a közmunka lehetősége, és lesznek újra tanfolyamok is. Hogy ezektől a lehetőségektől megélénkül-e a leszakadó térségek gazdasága, kétlem. Bár úgy lenne. Én azt látom, hogy a szakképzetlen, fekete-és alkalmi munkán szocializálódott, a szociális jellegű juttatások mellé (és én idesorolom a közmunkát is) a megélhetést nem legális úton kiegészítő munkavállalókkal iszonyúan nehéz előre haladni. Szóval, aki azt a romantikus ideát dédelgeti, hogy a munkalehetőség nyújtása elég, mindenki két kézzel kap utána, és a hőn áhított munkaerőpiac felé mozdítja el őket, az téved. A 100%-os foglalkoztatás elérésén még nagyon sokat kell dolgozni, és nélkülözhetetlen hozzá a megfelelő közoktatás biztosítása.
Mi, a közmunkából már nagyon sok embert vettünk át, akik aztán vissza is tértek tőlünk oda, vagy a feketemunkához. Mert egyszerűen nem megy a kitartó munkavégzés, az egyenletes minőségű munka, a felelősségteljes feladatellátás. Azt hiszem, ez alatt a nyolc év alatt, mióta a munkavállalás lehetőségét is megteremtettük, mindent megtapasztaltunk.
Eleinte azt reméltük, ez a kis munkavállalói mag, amit így létrehozunk, a kiemelt fejlesztéssel az egész közösségben húzóerő lesz majd, hiszen ők jobban fognak boldogulni, magasabb fizetést, több támogatást kapnak tőlünk, több lehetőséget az életük stabilizálásához, és majd ez a példa behúz másokat is. A munkába és a másféle életstratégia építésébe is. Bevontuk hát őket a döntésekbe, folyamatosan pozicionáltuk a csapatot a közösségben. Eleinte úgy tűnt, jó ez így, ám a közösségen belüli hierarchia nem a mi elgondolásunk szerinti utat támogatta. A sokféle függőség, ami a nyomorúságban megterem, rányomja a bélyegét mindenre. Majdnem szétzilálta a társadalmi vállalkozást is a „ki diktál a többinek” kérdéskör, ami eleinte a szokásos romungro-oláh cigány konfliktusokban, később a családok közötti rivalizálásban teljesedett ki. Minél inkább helyzetbe hoztunk valakit, annál zűrösebb lett az egész. Folyamatosan hergelték egymást, áskálódtak, aztán ebben elkezdődött az is, amivel csak az elején küzdöttünk, a lopások.
Szóval, újratervezést igényelt a dolog, a szociális készségek fejletlensége és a közösségen belüli függőségek sokkal lassabb tempójú fejlődést engedtek csak, mint amit mi feltételeztünk az elején.
Ehhez kapcsolódik szorosan, vagy talán része is, de külön is szeretnék rámutatni, az az önérzet kérdése. Ami nagyon erős, mindenre ugranak, és ebben nagyon nehéz úgy megfogalmazni az elvárásokat, hogy azon ne sértődjenek meg. Vonatkozik ez mindenre, egy felelőtlenül használt és tönkrement szerszámra, aminek nem akad gazdája. Egy figyelmetlenségből rosszul elkészült munkadarabra. A munkatempóra való rákérdezésre, vagy a nap végén elvégzett munka mennyiségére, minőségére. A munkahelyről történő ellógásra. Arra, hogy a családi konfliktusokat behozták a munkahelyre, és volt, hogy ott is rendezték le, a maguk módján.
Ha pedig eltűnt valami, amíg egyértelműen nem volt rábizonyítható az illetőre a dolog, addig sértődötten cirkuszolt, vádaskodott, kente a többire, ránk. Ha pedig bizonyítást nyert, akkor felmondott, mint akinek az önérzetén csorba esett. A tett súlya, hogy megbíztunk benne, ilyenkor mit sem számít. Tudjuk persze, hogy ez is honnan ered, a következmények felelőssége nélküli életfelfogásból, ami áthat mindent, a családon belül és kívül is.
Talán azt tudom a legkevésbé megérteni, és e miatt is több felmondást megéltünk már, miért van, hogy egymás becsapására, felhúzására, cikizéséra vagy megalázásra olyan sok energiát fordítanak. Pletyka, amiben valamit félreértettek, vagy csak kitalálják? Néha a fülünk kettéáll attól, amiket állítanak, mikor visszajut hozzánk egy infó, már kibogozhatatlan, hol, kitől ment félre. Értelme nincs különösebb sosem, maximum annyi, hogy átmenetileg azt az örömöt érezhesse valaki: fájdalmat, mérget, rossz érzést okozott a másiknak. Ebben is volt már minden. A „dolgozzatok, ti vagytok a Gyöngy (vagy Nórika) kutyái/csicskái”-tól, annak terjesztésén, hogy a munkahelyen szexuális aktusok zajlanak. Szóval, ennyi gonoszságot nehéz felfogni is.
Van egy másik terület is, ami nagyon furcsa. Nyilván, akiket felveszünk, ők egyfajta kivételezett helyzetbe kerülnek, több segítséget kapnak a stabilizálódáshoz, de rájuk ugyanúgy vonatkoznak az elvárások is. Sőt, talán még inkább, hiszen szeretnénk példaként állítani őket a közösség elé. De ezt ők nem így értelmezik, a plusz lehetőségeket természetesnek veszik, hiszen az „jár”, ezt így is kommunikálják a közösség fele, ami aztán hamar átcsap a „nekünk mindent lehet” szemléletbe. Ebben aztán torzul minden, pl. megsértődnek, ha a gyerekük iskolai teljesítmény nem elégséges az ösztöndíjhoz, és ezért kikerül onnan, vagy, ha megvonunk bármit, amit a tanulástámogatásban a gyerek teljesítményéhez kötünk. Ha krízishelyzetbe kerülnek, és ennek megoldására kamatmentes kölcsönnel segítünk, pl. egy temetés, vagy bármi más miatt, ezt nem tekintik segítségnek, mert „meg kell adni”. Az, hogy ezt így nem kapták volna meg sehonnan, nem számít. Hosszasan sorolhatnám az eseteket, mikor értetlenül álltunk, azon gondolkodva, mit csináljunk, hogy megértsék, milyen is egy munkahely, és képesek legyenek helyt állni.
Persze benne van az egészben, mint állandó feszültségforrás, a pénzügyi tudatosság hiánya is. A behajtócéges tartozások felezik a fizetést, ha kikérik a közösen beállított két időpontban a fizetési előleget, és van még valami krízistartozás is, fizetésnapon töredékét kapják meg a havi bérnek. Ilyenkor aztán könnyen kimondják: „Ennyiért dolgozzak? Ne nem… Ha bárhova elmegyek feketén, két nap alatt megkeresek ennyit.” Olyan eset még nem volt, mikor ebben a helyzetben bárkit meg tudtunk volna győzni arról, hogy ő hozta magát ilyen helyzetbe, azzal, hogy nem gondolva a megélhetésre túlvállalta magát, túlköltekezett, és hiába figyelmeztettük, magyaráztuk, nem foglalkozott vele.
Most egy jó ideje egy remek kis csapat dolgozott nálunk, úgy tűnt, stabilak. Aztán a héten megint felmondott valaki, nem először már. Most a sértődés oka az volt, hogy hallotta a faluban, „házakat veszünk mindenféléknek” (hamarosan egy szociális bérlakás-programba kezdünk), és ő ezzel nem ért egyet, mert szerinte annak fogjuk adni, aki nem érdemli meg. Ennyi elég volt, meggyőzhetetlen, és felmondott. Most, mikor ilyen munkaerőpiaci helyzet van.
Jönnének persze sokan a helyére is, nem a jelentkezők hiányával van bajunk. Csak azzal, hogy már pontosan tudjuk, kivel, milyen „csomagot” hozunk be. Az első három hónapban talán még jó lesz, aztán kezdődik a fenti cirkuszok valamelyike. Már az is eszembe jutott, talán az adhatna megoldást, ha határozott időre, és rövid etapokra vennénk fel mindenkit. Mondjuk három hónapra csak. Talán akkor a visszatérés oda, ahonnan jöttek, értékként tünteti fel a mi munkalehetőségünket. Talán.
Mert az, hogy nem tudnak hosszú távon kapcsolódni, az világos. Az is, hogy nincs feladattudat és kitartás sem. Hosszasan tudnék mesélni, hányféle teljesítményösztönző rendszert próbáltunk ki, fejlesztettünk ki, őket is bevonva… tartós sikert egyik sem hozott. Ami pozitív ösztönző, az hamar átkerül náluk a „jár” kategóriába, ami meg nem, az sérti az önérzetüket. Olyanról, hogy meg kell téríteni egy okozott kárt, még nem is beszéltünk. Pedig került már gázolaj benzin helyett a fűnyíróba, vagy ment tönkre több tucat ecset, mert nem mosták ki munka után, és beleszáradt a festék, stb.
Valaki azt mondta nekem, addig nem fognak változni, amíg elegük nem lesz a szegénységből. Szerintem abból elegük van, csak úgy szeretnének pénzhez jutni (bár ez lehet, hogy kortünet), hogy a lehető legkevesebb erőfeszítést kelljen érte tenni. Lehetőleg munka nélkül. És amíg erre a lehetőség megvan, vagy a feketezónából tudnak pénzt szerezni, nem fognak változni.
Azért azt ne higgye senki, hogy nem haladunk, ha lassan is, de megy előre a társadalmi vállalkozásunk. Csak mindig új emberekkel, vagy visszatérőkkel, akik mindig visszahozzák ugyanazokat a viszonyulásokat. Bár, az is látszik, hogy mindig egy kicsit jobban, tanulva a történtekből. Most azt akartam megmutatni ezzel a bloggal, milyen munka, feladatok, kihívások vannak a közfoglalkoztatottak munkaerőpiacra való átkerülése mögött. És megfogalmazni a kétkedésemet, hogy a vállalkozások majd alkalmazni akarják őket. Akiket akartak, azok már nem a közfoglalkoztatásban vannak. Akik maradtak, náluk iszonyúan nehéz bepótolni azt, amit nem itt kellene megtanulniuk.
No meg azért írtam le, hogy kiabáljam újra, hátha meghallja végre valaki: így járunk minden generációval, akit az iskolarendszer ennyi tudással és ilyen készségekkel enged ki. És még mindig nem nézünk szembe ezzel az egésszel, elemezve, pontosan, hogy mi a gond.
