Nagy öröm ért bennünket. Elnyertük a SozialMarie nemzetközi fődíját a biobrikett programunkkal. Siker ez az alapítványnak, a közösségnek, a falunak és azt hiszem, az ügynek is. Hiszen ráirányulhat kicsit a figyelem a mélyszegénységben élők ügyére is.
Jó most visszagondolni, hogyan lett az ötletből folyamat, és leírható eredmény, beadható pályázat, majd végül fődíj. Ez is egy szerencsés találkozással kezdődött, mint annyi más dolog, egy ipari ökológus hallgató és alapítványunk találkozásával. Nekünk szerencsénk volt vele, hiszen remek ötlettel állt elő, neki pedig velünk, hiszen egy kialakított rendszerbe csatlakozhatott az ötlet, ami biztosíthatta annak sikerét.
Öröm volt megtapasztalni, ahogy a rengeteg beavatkozási pont, amit ezen az iszonyú problémahalmazon keresünk, egy eleme, mint egy puzzledarabka beépül, és azon túl, hogy működni kezd, másokat is meggyőz annak fontosságáról, eredményéről.
Mert mi így gondolkodunk, egy problémaháló felületének lefedéseivel, megoldásaival, ehhez keresünk kompetenciákat, segítőket, támogatókat. Talán, ha egyszer a puzzle minden eleme a helyére kerül, beépül, akkor kimondhatjuk, hogy sikerült.
Fontos, hogy ezeket az elemeket olyan rendszerbe illesszük be, aminek vezérfonalai tartják, erősítik, segítik a kiteljesedést, és biztosítják a kapcsolódási pontokat is a többi részhez. Vannak már ilyen lefedett részek a munkánkban. Csak azok illeszkednek jól a rendszerbe, amelyek nemcsak a mi elgondolásaink, hanem, amiben a helyi közösség véleménye is benne van, amit ők is képesek elfogadni, magukévá tenni, továbbvinni. És ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik.
A biobrikett is egy ilyen elem. A probléma beazonosítása, vagyis, a fűtőanyag hiánya mindenki számára nyilvánvaló volt. Az ötlet, hogy hogyan segíthetünk ezen, önkéntesünké volt, aki ezt a projektet továbbvitte és viszi, hiszen ennek is, mint minden elemnek még további felfutása van.
Az első nyár, a technológia kidolgozása, az első prés elkészítése, az anyagok kipróbálása után jöhetett a második lépés, a tömegesítés, több préssel, együttműködésekkel, pályázatokkal megtámogatva. Együttműködésekkel, amihez először is az alapítvány csapata, és a helyi közösség kellett, hogy legyen, aki hisz benne, aki csinálja, kellett az önkormányzat, ami közmunkással, anyaggal, eszközzel segített, a mezőgazdasági cég, akik nekünk adták a számukra fölösleges napraforgóléhát, aztán, azok a civil segítők, akik pl. papírt adtak, vagy raklapokat a szárításhoz. És persze pályázati támogatás, meg az alapítványunk segítsége, hiszen kellett még új prés, fólia, zsineg, áztatókád, betonkeverő, áram, tároló dobozok, és persze a heti kis élelmiszercsomag, a jelzés, visszacsatolás az önkéntes munkáért, ami messze nem fedte a munka értékét, de segítség volt a „nincs”-ben, és segítette a motivációt. Mert a messze előre nézés képessége még nem elég erős, a nyári melegben a téli fűtésért dolgozás túl távoli cél.
Meg kellett küzdeni azokkal is, akik nem csinálták, nem hittek benne, sőt gúnyolták az árokparton, az árnyékban ülve az önkéntes munkából hazatérőket, akik a tenni akarás és a segítségnyújtás apránként alakuló rendszerében már működni kezdtek.
Mégis dolgoztak, elfogadott helyi „brigádvezetőjükkel”, Tücsökkel, aki szakértő lett az anyagösszetétel megállapításában, a munkaszervezésben, sőt próbálkozott a konfliktusok kezelésével is.
A nyáron dolgozók januárig használhatták a brikettet fűtésre. Pályáztunk már a továbblépésre is, hiszen több család bevonása mellett tervezzük a tömegkályha-építést, ami nagyobb hőtároló képességgel bír, a rossz nyílászárók javítását, hőszigetelését, ami már az asztalosműhelyünk kapacitására is épít. Készül a nagy szárító, ahol raktározni is tudjuk majd az elkészült briketteket.
Most persze a díj, a pályázat bizonytalan kimenetelével szemben alapot ad ehhez, hiszen pénz járt vele, amit erre a programelemre fordítunk majd.
A bécsi díjkiosztóra ketten utaztak ki. Feldmár Nóra, a projekt ötletadója és szakmai vezetője, és Seres Sándor (Tücsök), a helyi segítőnk. Az eredményhirdetés izgalmát és örömét ők élték át személyesen. Mi itthon örültünk, a többi tennivaló közben, hiszen a munka nem állhat meg, egy percre sem. Azóta riportok sorát adjuk, újságírók hívnak bennünket, rádió és tv riportokban szerepelünk. És persze a hírekben is. Nagyot nevettünk az egyik rádió híradásán, ahol „bioKrikett-programnak” nevezték a nyertes projektünket.
Furcsa kis nyelvbotlás, bár valahogy illeszkedik a trendhez, az új világhoz, amiben pl. az oktatás terén az esélyegyenlőségnél, az integrációnál fontosabb fogalmak lesznek a vitorlázás, a lovaglás, és ki tudja, talán a krikett is. Olyan dolgok, amelyek elérhetetlen távolságban vannak azoktól a szegregátumoktól, ahol prózaibb problémákon kell törni a fejüket az ott élőknek. Pl., a gyógyszer kiváltásán, vagy a kártyás villanyóra feltöltésén, vagy a fűtésen.
Ez utóbbira a biobrikett, mint egy rendszerbe illesztett, az önfenntartás képességét fejlesztő, környezetbarát technológiával működő technológia már megoldást nyújthat. Léphetünk hát tovább. Mert még sok a lefedetlen terület.
